A tékozló fiú visszatér

A mű eredeti címe: The Return of the Prodigal

1. A hetedik év

Mikor Harry a hetedik évére visszatért a Roxfortba, nem volt igazán biztos benne, mire számítson. Dumbledore – aki néha egészen normálisan viselkedett, máskor viszont úgy, mintha teljesen meggárgyult volna –, szokatlanul elgondolkodó tekintettel méregette.

Harry betudta az egészet annak, hogy csak a biztonsági zsupszkulcs meglétét ellenőrzi, amelyet még a nyár elején kapott tőle, majd elfoglalta a helyét Ron és Hermione mellett a griffendéles asztalnál, hogy végignézzék a beosztást.

Ahogy elhaladt mellettük, néhányan az osztálytársai közül észrevették, milyen másként fest. A nyáron megnövesztette borzas fekete haját. Most, hogy nem volt rövidre vágva, végre nem állt szerteszéjjel, a helyén maradt lófarokba kötve a tarkóján. Az új hajviselettől, a szabadban töltött időtől és a napbarnított bőrtől már nem igazán látszott a hajdani elhanyagolt árvának, sokkal inkább egy magabiztos, tizenhét éves fiatalembernek – aki valójában is volt.

***

Épp mielőtt felszállt volna a Roxfort Expresszre, hogy a nyári szünetre visszatérjen a Dursley-khez, Dumbledore megállította a peronon.

– Harry – szólalt meg a háta mögül. Harry intett Ronnak és Hermionénak, hogy keressenek üres fülkét, amíg ő hátramaradt, hogy beszéljen Dumbledore-ral.

– Igen, igazgató úr?

A professzor egy gyűrűt nyújtott felé, amelyet ő kissé értetlenül átvett.

– Ez egy zsupszkulcs, Harry. Annak ellenére, hogy tudom, még mindig nem bízol az ilyen dolgokban, ezt direkt számodra készítettem. Ha a nyáron bármi probléma adódna Voldemorttal, amint kimondod a megfelelő szavakat, ez vissza fog juttatni az irodámba.

Harry megnézte a kis gyűrűt, aztán felpróbálta. Az rögtön kényelmesen elhelyezkedett a jobb kisujja tövénél.

– Köszönöm, igazgató úr. Mi az aktiváló jelszó?

Dumbledore elmosolyodott, az arckifejezése világosan sejtetni engedte, hogy olyan tudás birtokában van, amelyre Harry csak később fog rájönni. – A szeretet megment.

Harry bólintott, ez illett hozzá. A szeretet és a hűség volt, ami ennyi időn át életben tartotta. – Köszönöm. Mindig magamnál fogom tartani.

Az öreg varázsló egy paskolással a vállán útjára engedte, Harry felszállt a vonatra, és megkereste a barátait.

***

Most, hogy ugyanazon barátaira nézett – azokra a barátokra, akik szemmel láthatóan már egy ideje próbálták magukra vonni a figyelmét –, Harry visszairányította a gondolatait a jelenbe.

– Ez az utolsó évünk, és még mindig nem tudom, milyen hivatást válasszak! – hangzott fel Hermione panasza, amelyet először a pályaudvaron hallottak tőle, mielőtt felszálltak az Expresszre, és amit még nagyon-nagyon sokszor fognak hallani a tanév végéig.

Ron és Harry csak idétlenül egymásra vigyorogtak, aztán tovább nézték az ablak előtt elsuhanó tájat. Harry szórakozottan a gyűrűjével játszott, amelyet még mindig magánál hordott – forgatta az ujján, mint ahogy sok más alkalommal is tette.

– Továbbra is az a véleményem, hogy már láttam ezt a gyűrűt régebben is, Harry. – Hermione már az előző tanév végén a hazaúton is ezt mondta, de Ron csak grimaszolt rá. Harry úgy döntött, ad neki még egy esélyt.

– Oké, Hermione, nézd meg jól, és mondd meg nekem, hol láttad. – Kitartotta a kezét, a gyűrűt nem vette le, de hagyta, hogy a lány szemügyre vegye. Egyszerű mértani formája volt, az ezüstöt végtelen karikává csavarták. Nem lehetett pontosan meghatározni, de leginkább kelta eredetűnek tűnt.

Hermione felsóhajtott. – Még mindig nem emlékszem, hogy ki az, de tudom, hogy pont ilyen gyűrűt láttam az egyik tanáron.

– Persze, Hermione – szólalt meg Ron. – Dumbledore biztos nem most először készített ilyet, hogy gondoskodjon valaki biztonságáról.

A hosszú út többi része könnyed beszélgetéssel telt, a túl csendes nyár és az előttük álló eseménydús tanév miatti aggodalom egy időre elsodródott.

***

Amint Harry elfoglalta a helyét, észrevette, hogy a tanárok sokkal feszültebbek, mint általában. Dumbledore és McGalagony kezdett annyi idősnek látszani, mint ahány évesek valójában voltak; Piton mereven bámult rá – várjunk csak – ... Piton abszolút elborzadva, vagy valami ahhoz hasonló kifejezéssel nézte.

Harry megbökte Ront. – Ron... Mi baja Pitonnak?

– Kit törődik azzal a visszataszító tetűvel? – felelte Ron félvállról. Aztán Hermione felháborodott kiáltására felnézett a tanári asztalra.

– Hé, Harry, nem is téged néz... Olyan, mintha – nem is tudom – úgy néz, mintha most tudta volna meg, hogy Trelawney a testvére.

Harry nevetett a viccen, de továbbra sem értette, miért látszott Piton olyan zaklatottnak. A férfi általában zárkózott kifejezést viselt, minden reakcióját tökéletesen elrejtette.

Mikor észrevette, hogy Harry visszanéz rá, erősen elpirult... Még annál is nagyobb meglepetés volt, hogy a bájitalmester hirtelen felállt a tanári asztaltól, és elhagyta a Nagytermet.

Harry megfigyelte, hogy McGalagony tátott szájjal mered Piton távolodó hátára. De aztán meglátta Dumbledore-t. Az igazgató Pitonról Harryre nézett, picit megrázta a fejét, és a karjával visszatartotta a helyettesét attól, hogy kövesse a távozó professzort. Az igazgató szinte szomorúnak látszott.

Mivel nem igazán akart nagyobb felfordulást, mikor az iskolaév még el sem kezdődött, Harry visszafordult a barátaihoz, és figyelmen kívül hagyta a körülötte zajló eseményeket.

***

Piton nem a tantermébe vagy az irodájába ment, hanem a magán lakrészébe. Mikor elhagyta a Nagytermet, semmi másra nem tudott figyelni, csak annak az elkényeztetett kölyöknek a megjelenésére. Ez nem létezik. Ez csak valami tévedés lehet.

Határozott léptei és ijesztő arckifejezése kárba veszett az üres folyosókon, ahogy gyorsan áthaladt rajtuk. Mikor végre a lakásába ért, azonnal az éjjeliszekrényéhez ment. Ott, a felső fiókba zárva volt minden, ami az egyetlen személytől maradt, akit valaha szeretett. Harold James.

A név felidézése megállásra kényszerítette. – Ne. Édes istenem, ne – imádkozott csendesen, miközben elsuttogta a bűbájokat, amelyek kinyitják a fiókot.

Az imái nem találtak meghallgatásra, mert a fiókba zárt igazságot nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Az ezüst gyűrűt... amely olyan sok ígéretükhöz szolgáltatott alapot, és amelyet mindig viselt, amikor az emlékek maguk alá gyűrték; a kis kincseket együtt töltött idejükből. Most mindet félretúrta, tudnia kellett, vajon tisztán hívta-e elő az emlékezete fiatal szeretője arcát.

A fiók aljáról kiszabadított egy varázsfényképet. Alig egy héttel azelőtt készült, hogy szerelme elhagyta. Egy fiatal Perselus Piton, olyan mosollyal, amelyre már nem is emlékezett, hogy az arca valaha képes volt rá, a karjait egy másik tizenhét éves fiatalember köré kulcsolta. A másik fiú is a kamerába mosolygott, aztán egymás felé fordultak, váltottak egy csókot, aztán újra visszamosolyogtak a világra.

Egy, a fotóbeli önmagánál kétszer idősebb férfi megfáradt szemével a részleteket kutatta. Amit talált, attól lassan a földre rogyott, és az ágyának dőlt. Két tenyerét a halántékára szorította, és próbálta megfékezni a fenyegető migrént. De semmilyen fájdalomcsillapító sem kímélné meg a bizonyítéktól, amely felmosolygott rá.

Nem tudta elfogadni. A fiatalember a képen nem lehetett Potter. Képtelenség.

***

A dühvel és fájdalommal terhes sikoly, amely a máskülönben néma pincefalakból tört elő, végigvisszhangzott az üres folyosókon. A hang épp abban a pillanatnyi csendben ért el a Nagyterembe, amikor az egyik elsőéves elindult a Teszlek Süveghez. A kislány megtorpant zavarában és ijedtében.

McGalagony intett neki, hogy lépjen előre, és Dumbledore-ra nézett. Az igazgató csupán mély aggodalommal visszanézett rá, és legyintett, hogy folytassák a beosztást.

A diákok között a kíváncsiság és a döbbent hallgatás volt a jellemző reakció.

Harry legjobb barátjához, Ronald Weasley-hez hajolt. – Szerinted, nem úgy hangzott, mint Piton?

Csupán egy vállvonást kapott válaszul, és a beosztás tovább folytatódott.

2. A támadás

Ron hátradőlt, és Hermionét figyelte, ahogy egy csapat elsőévesnek mesélt a tóról és az óriás polipról. – Szeretem, amikor a félév majdnem a hétvégével kezdődik.

Harry barátjára mosolygott, de nem mozdult onnan, ahol kiterülve feküdt a füvön. Nem sokat beszéltek, csak feküdtek és élvezték a napsütést. Lent a tónál a Roxfort védelmén belül maradtak, biztonságban, mégis eléggé távol, hogy élvezzék a szabadságot.

Ron elnézett a barátnőjéről és az elsőévesekről a tavon túli égboltra. – Hé, Harry! Mi az ott?

Harry pillantása követte Ron mutatóujját, amely egy sötét foltra mutatott az égen. – Lehet, hogy egy felhő? – Gyors válasza ellenére felült, hogy jobban szemügyre vegye. – Ron, ez túl gyorsan mozog, nem hiszem, hogy ez egy felhő.

Ron Harryre pillantott, aztán mindketten talpra ugrottak. Ron Hermione felé iramodott, és ordított, hogy vigye be az elsősöket. Harry ott maradt, a sötét foltot figyelte, amely túl gyorsan közeledett a kastélyhoz, hogy természetes jelenség legyen. Valami mozgás az erdő szélén arra késztette, hogy megforduljon, és meglátta, hogy egy dementor úszik elő a fák közül.

– Ron! – kiáltotta, hogy magára vonja barátja figyelmét. – Támadás alatt állunk!

Ron is az erdő felé nézett, arra, ahol most már tisztán ki lehetett venni a seprűn lovagló alakokat az égen, aztán segített Hermionénak beterelni a gyerekeket a kastélyba. Menet közben a tanárokért kiabáltak, páran feleltek is a hívásukra, és védelmi állásba helyezkedtek a kastély lépcsőjén.

Harry előhúzta a pálcáját, fel volt készülve erre. Tudta, hogy észrevétlennek kell maradnia. – Invito Tűzvillám! – A bűbájának eltart egy darabig, míg kézzelfogható eredménye lesz, így elkezdett közelebb araszolni a kastélyhoz, miközben próbálta az összes lehetséges ellenfelet szemmel tartani.

A támadás sokkal gyorsabban érte el őket, mint várták volna. Az erdőből egy tizenöt-húsz dementorból álló csoport közeledett. A seprűn lovagló alakokról beigazolódott, hogy halálfalók. Lehet, hogy felderítő vagy bosszútámadás, bár inkább csak az utóbbi. Csupán tíz halálfaló nem jelenthetett teljes ostromot. Mindenesetre épp elég volt.

Harry csatlakozott a tanárokhoz, akik Expecto Patronum bűbájt vetettek a dementorok felé, és elégedetten figyelte, ahogy Ágas rárontott a borzalmas lényekre és gyötörte őket. Észrevette a seprűjét a többiek feje fölött feléje vágtatni, még a levegőben elkapta és felugrott rá.

Inkább taktikai megfontolásból cselekedett, mint hősködésből. Tudta magáról, hogy jól repül, és valószínűleg nagyobb sikerrel tud kitérni a seprűn érkező halálfalók elől a levegőben, mint a talajon. Az átkok elől lebukva száguldott keresztül a levegőn. A földön a tanároknak és a hetedéves diákoknak, akik kijöttek a kastélyból, legalább egy halálfalót sikerült lelökniük a seprűjéről, mert az illető hangos reccsenéssel landolt.

Ahogy a víz fölött vágtatott, látta, hogy az óriás polip felnyúl és a halálfalót, aki Harryt követte, lehúzza a levegőből. Kettővel kevesebb, még nyolc maradt.

Tett egy éles fordulatot, és visszaindult a kastély felé. Nem számított az erős széllökésre, amely minden bizonnyal valamilyen varázslatból származott, és épp a fúriafűz hatósugarába taszította. Az egyik csapkodó ág belekapott a seprűje vesszőinek végébe, őt pedig összezúzó erővel a talajra penderítette.

Harry továbbgördült, hogy kikerüljön a messzebbre nyúló ágak hatósugarából, majd talpra szökkent, hogy továbbrohanjon. A halálfalóknak sikerült őt elvágniuk a többiektől. Káromkodott, mikor indák szöktek elő a földből, hogy akadályozzák a haladásban. Legalább a zsupszkulcsról nem tudtak.

Elmosódott „Adava Kedavra” kiáltást hallott a háta mögül, megfordult, és egy halálfalót látott, aki épp útjára engedte a halálos, zöld fénysugarat. Amíg a néma halál feléje vágtatott, ő a kezén lévő gyűrűre koncentrált: – A szeretet megment. – Az ismerős rántás megragadta a köldökénél, és nem látta többé a roxforti birtokot a zöld fényburoktól – és a hányingertől.

***

A kastély közeléből a tanárok és a diákok rémülten figyelték, ahogy a Fiút, Aki Túlélte elnyelte a zöld fény. A látvány ahelyett, hogy letörte volna, minden képzeletet felülmúlóan felbőszítette őket. Az ellenállás erősödött, és egy pillanatra sem szünetelt addig, míg az utolsó dementort el nem pusztították, és az összes halálfalót meg nem ölték, fogságba nem ejtették, vagy el nem menekültek.

Többen a tanárok közül a diákokat tartották vissza, és a helyreállítási műveleteket igyekeztek megszervezni. Próbálták nem mutatni az aggodalmukat, amíg nézték, hogy az igazgató a fúriafűzhöz, Harry Potter utolsó ismert tartózkodási helyéhez siet.

Az igazgató elérte azt a helyet, és a talajt vizsgálta. A Halálos Átok bár elpusztítja lelket azáltal, hogy darabokká zúzza, nincs hatással a testre. Testet azonban nem talált.

Sóhajtott, még egyszer körülnézett, mielőtt megfordult, hogy visszatérjen a kastélyba. Az, hogy egyedül közeledett, többeket is aggodalommal töltött el. Viszont az, hogy nem tűnt szomorúnak, mégiscsak keltett némi halvány reményt. Akadálytalanul jutott el az irodájába, meg kellett tudnia, hogy a zsupszkulcs rendben működött.

Dumbledore feltételezései beigazolódtak, mikor senki sem várt rá az irodájában, és minden érintetlennek látszott. A kör végre teljessé vált.

Csak akkor nézett fel, amikor az ajtó kivágódott, és egy feketébe öltözött, feldühödött alak lépett be. – Nos? – Bájitalmestere kérdése egyaránt tűnt parancsolónak és nyugtalannak.

– Harry Potter nem halt meg – felelte Albus mosolyogva. – Citromport?

A felajánlott bádogdoboz nem kapott különösebb figyelmet, ahogy Piton kimérten az íróasztalhoz lépdelt. – Azt hiszem, már elég hosszan játszottam a bolondot, Albus. Mondja el, mi folyik itt.

– Tudod, mi történik, mikor egy főbenjáró átok mágikus energiáját kombinálod egy zsupszkulcs keltette örvénnyel?

Piton nem számított a kérdésre, zavarodottan hátrált egy kicsit. – Senki sem lenne elég őrült, hogy kipróbálja.

Dumbledore elmosolyodott. – Én sem tudtam, amíg egy fiú meg nem jelent az irodámban majdnem húsz évvel ezelőtt.

Miután a gyanúja megerősítést nyert, Piton elsápadt, és leült, még mielőtt összeeshetett volna. – Harold James volt Harry Potter.

Mentora picit bólintott. – Igen, és ha megbocsátasz, baglyot kell küldenem neki... Most, hogy már nem fenyeget a paradoxon veszélye, visszatérhet.

Úgy tűnt, Piton összezavarodott. – Mit ért azalatt, hogy visszatérhet? Ha ők egy és ugyanaz a személy volnának, biztos már talált volna valami módot, hogy visszahozza őt a jelenbe!

Dumbledore szomorúan rázta a fejét. – Sajnos, nem volt rá lehetőség. De a jelenlétéből következő paradoxon miatt nem maradhatott a varázsvilágban. Utazott, tanult azokban a hosszú években, amíg a visszatérése idejére várt. Nem lepne meg, ha már úton lenne. Elvégre ő ismerte a távozásának körülményeit.

Úgy festett, a bájitalmester lehet, hogy ott helyben szívrohamot kap, rögtön az igazgató íróasztala előtt. – Mindvégig elérhető volt, és maga nem szólt nekem? – Visszafojtott düh izzott a kérdésben, és még mielőtt választ nyerhetett volna, az iskola legfiatalabb professzora felpattant a helyéről, és merev léptekkel kivonult az irodából.

Dumbledore a szoba csendjének felelte: – Nem mondhattam el neked, Perselus. Bármennyire is fájt ez a választás mindkettőnknek: neki és nekem is.

3. A probléma

Harry felnyögött, ahogy megtört teste néhány lábnyi magasságból az igazgatói iroda padlójára esett. Az esés csak súlyosbította a zúzódásokat, amelyeket a seprűjéről való lezuhanásnál szerzett. Tekintettel a zsupszkulcs okozta általános rosszullétre, valamint a teljes testére kiterjedő fájdalomra – amely feltételezése szerint, a Halálos Átok közelségének hatása lehetett –, nem érezte magát igazán boldog vagy jó közérzetű fiatalembernek.

Újabb nyögéssel álló helyzetbe küzdötte magát. Kicsit megijedt, amikor felnézett, és Dumbledore bámult vissza rá az íróasztala mögül, kíváncsi arckifejezéssel. Utoljára a kastély előtt találkozott vele, a támadás elleni védekezés közben.

– Mindet elkaptuk?

Kérdése meghökkenést váltott ki. – Kiket, fiatalember?

Harry Dumbledore-ra nézett, aztán az ülőfáján üldögélő Fawkesra. – A halálfalókat, uram.

Dumbledore a homlokát ráncolta. – Azt hiszem, meg kell magyaráznia, hogy mit keres az irodámban, fiatalember. Azzal együtt, hogy pontosan ki maga.

Harry szeme láthatóan még kijjebb dülledt döbbent arckifejezéséből. – Jól érzi magát, igazgató úr?

– A magam részéről kitűnően érzem magam ma, bár ön egy pöttyet nyúzottnak tűnik.

A fiatalember megvonta a vállát. – Közel sem fáj annyira, mint a Cruciatus, kibírom.

Erre az igazgató nézett kissé döbbenten. – Talán le kellene ülnie, úgy érzem, a magyarázata el fog tartani egy ideig.

Harry leült, de még mindig nem tudta, mire vélje az igazgató különös viselkedését. Fawkes érzékelte nyomorult helyzetét, odaröppent hozzá, és elhelyezkedett a vállán. Harry felnyúlt, és könnyedén megcirógatta a főnix skarlátvörös tollazatát.

– Mindig olyan jó látni téged, Fawkes.

Dumbledore óvatosan figyelte, egyre inkább érezte, jó döntés volt, hogy nem rántott rögtön pálcát. – Már találkozott a főnixemmel?

Harry nyilvánvaló értetlenséggel nézett az igazgatójára. – Uram, ... talán fel kéne keresnie Madam Pomfrey-t.

Az igazgató kuncogott. – Mindketten fel fogjuk keresni, amint válaszolt a kérdéseimre.

– Igazgató úr, Harry Potter vagyok.

Dumbledore picit oldalra döntötte a fejét. – Igen, látom a hasonlóságot a Potter-vérvonallal... Ön talán egy unokatestvér? Van egy James Potterünk a hetedik évfolyamon.

Harry egész testében reszketni kezdett. Valami nagyon nem stimmelt. – Igazgató úr, tudja, az apám tizenhat éve meghalt.

Az igazgató felhúzta a szemöldökét, és Harry átélhette az egyedülálló örömöt, hogy sikerült meglepnie az öregembert. – Ön szerint, milyen évet írunk, fiatalember?

– 1997.

Dumbledore írt néhány szót egy darab papírra, és Fawkeshoz fordult. – Kérlek, vidd el ezt Poppynak, Fawkes. – A főnix óvatosan elvette a papírt, majd eltűnt a szobából. Az idős varázsló Harryre nézett. – Azt hiszem, el kéne mondania, hogyan jutott ide, feltehetően az ön múltjába.

Harry bele sem mert gondolni, milyen következményei lehetnek annak, hogy megjelent a saját múltjában. – Az iskolát megtámadták. Ön készített nekem egy biztonsági zsupszkulcsot az előző tanévem végén, az irodájára és egy meghatározott aktiválókódra állította be. A támadás során egy halálfaló kimondta rám a Halálos Átkot épp, amint a zsupszkulcs aktiválódott.

Dumbledore bólintott. – Igen, az okozhatott előre láthatatlan reakciót. Semmilyen varázslatot sem tanácsos használni egy zsupszkulcs keltette örvényben. Úgy gondolom, egy enyhébb bűbájnak enyhébb lett volna a hatása is.

Harrynek sikerült uralkodnia a teste remegésén. – Mit kellene tennem? Ez még nagyobb paradoxont okozhat, mint amit az az időnyerő majdnem csinált.

– Ön már használt időnyerőt? – De még mielőtt válaszolhatott volna, az igazgató megállította. – Ne válaszoljon! Az a legjobb, ha az információkat, amelyeket átad nekem, csak az abszolút szükségesekre korlátozzuk. Fel fogok kutatni egy módszert, amivel hazaküldhetjük... Egyelőre, a legjobb lenne, ha diákként itt maradna.

A fiatalember szemöldöke kétkedően felszaladt. – Hetedéves diákként, ugyanabban az osztályban, mint a szüleim, és a fele azoknak az embereknek, akiket felnőttként ismerek?

Dumbledore elmosolyodott. – Igen. Lehet, hogy nehéz lesz, de így lenne a legbiztonságosabb. A napokban egy támadás teljesen elpusztított egy kis varázslóiskolát Walesben. Azt fogjuk mondani, hogy maga túlélte, és áthelyezték ide. A diákjaink közül elég sokan elveszítették a családjukat, így senki sem fogja megkérdőjelezni, ha azt állítja, hogy elárvult. Mi a teljes neve?

– Harry James Potter, uram.

– Akkor Harold James néven fogjuk bemutatni. Az a név elég közel lesz az eredetihez, hogy kényelmesen érezze magát, mégsem annyira nyilvánvaló, hogy gondot okozzon.

Harry elmosolyodott. Egészen szürreális lehetőségek nyíltak meg előtte. Megismerheti a szüleit; több időt tölthet a keresztapjával; iskolás korukban gyötörheti néhány ellenségét. Megint be fogják osztani... Várjunk, az bizony problémás lehet.

– Be fognak osztani? Nem fogja a süveg tudni, hogy már egyszer be voltam osztva?

– Még vacsora előtt beszélek a Teszlek Süveggel.

Kopogás hangzott az ajtótól, és Madam Pomfrey lépett be. Harry szerint, az asszony ugyanúgy nézett ki, csak húsz évvel fiatalabbnak.

– Szüksége van rám, Albus?

– Igen, Poppy. A fiatal Harold felvételt nyert a Roxfortba. Szeretném, ha lekísérné a betegszobára, és megvizsgálná. Ő az egyetlen életben maradt diák a walesi iskolából.

Pomfrey komolyan bólintott. – Természetesen, Albus. Gyere, Harold.

Amint Harryt a gyógyítóra bízták, ő eltökélte, hogy a lehető legjobban kiélvezi az itt töltött időt. Lehet, hogy ez lesz a vakációra legjobban hasonlító dolog, amit megismerhet fiatal életében. Elvégre, itt Voldemort nem akarja kifejezetten őt megölni.

Figyelte az arcokat a folyosókon, amíg Madam Pomfrey a kórházba kísérte. Többségüket nem ismerte fel, de néhányukat még fiatalabb verzióban is könnyedén.

Mikor már ágyba dugva feküdt, Madam Pomfrey felkiáltott a vizsgálat közben. – Jóságos ég, te gyerek! Mi a csudát csináltál?!

Harry kérdően felvonta a szemöldökét. – Mit ért ez alatt?

– Csontjaid voltak eltörve és újranövesztve, megátkoztak, és a Főbenjáró Átkok nyomait is látom rajtad. – Szemmel láthatóan a nővér felháborodott, hogy ilyeneket tapasztal egy hetedéves diáknál.

Harry megpróbált elfogadható válasszal előállni. – Kviddics? – A válasza nyilvánvalóan nem sikerült elég kielégítőre, ezért hozzátette: – És elég rossz volt az iskolát ért támadás is.

Madam Pomfrey tovább bosszankodott fölötte, míg a zúzódásait és a többi sérülést gyógyította. – Most csak feküdj, és pihenj vacsoráig. Dumbledore professzor érted jön, ha már mindent előkészített.

***

Néhány órával később – mialatt az ágyában szunyókált –, a kivágódó ajtók zajára ébredt. A terem vége felé pillantott, és döbbenten nézte a belépőket.

McGalagony professzor érkezett – természetesen fiatalabb kiadásban –, és egy griffendéles diák füle gyűrődött a kezében. Valójában a diák kiléte sokkolta Harryt. Sirius Black. Harry mozdulatlanul ült egy pillanatig, megütközve két éve halott keresztapja látványától. Csak mikor a fiatalember megszólalt, akkor vette észre Harry a másik diákot.

– Ő vetett rontást rám, az ő fülét miért nem tépi le?

McGalagony kissé elfordította a kezét, amitől Sirius lábujjhegyre emelkedett. – Azért, mert egy griffendélestől jobb magatartást várok el, mint amit ön bemutatott, Mr Black. – A tanárnő védencét a kórházi ágyon hagyta, hogy a meg nem nevezett rontást Madam Pomfrey elláthassa, majd a másik diákhoz fordult, aki eddig csendben követte.

Harry alig ismerte fel a fiatal Perselus Pitont. Igaz, hogy látta már Pitont különféle átkok hatása alatt, de sohasem két hatalmas, sötétlila monoklival, és véres arccal. McGalagony egy ágyhoz intette őt, majd indulatosan kihúzta magát. – Valamelyikük elmondaná nekem, mi történt?

Mindkét fiatalember üres tekintettel bámult vissza rá: Sirius konokul, Perselus pedig a már régen tökélyre fejlesztett, kifürkészhetetlen arckifejezésével. Harrynek sikerült megfékeznie a kitörni készülő nevetést, visszafeküdt az ágyba, és csendben figyelt.

– Miután egyikük sem kíván beszélni, mindkettőjük büntetésben részesül. Mr Black, amint innen elengedik, az irodámba jön. Mr Piton, ön felkeresi Archanum professzort. Tájékoztatni fogom a házvezetőjét a körülményekről, hogy megfelelő fenyítésről gondoskodhasson az ön számára.

Miután továbbra is csend üdvözölte a bejelentését, McGalagony a szobát elhagyta, a két csibészt pedig Madam Pomfrey felügyeletére bízta.

Mikor a nővér, rövid idő elteltével, elkülönítve és támolyogva útjukra bocsátotta őket, Harry még mindig némán feküdt az ágyában. Bőven akadt miről gondolkodnia... Mit keres ő itt? ... Hogy tartsa rejtve a valódi identitását? ... Mikor fog hazajutni? ... És, vajon a folyamatban nem okoz-e véletlenül olyan komoly paradoxont, amely esetleg előnyösebb helyzetbe juttatja Tom Denemet?

4. A megkésett beosztás

Épp a szokásos vacsoraidő előtt, Dumbledore megjelent Harryért a betegszobán. Amíg a Nagyterem felé tartva keresztülsétáltak a kastélyon, az igazgató még elmagyarázott néhány dolgot. – Konzultáltam a tanárokkal, és ők is beleegyeztek, hogy erre a tanévre tanulmányi ösztöndíjban részesítsünk, amely magában foglalja az összes szükséges felszerelést és ruházatot, amelyet egyenesen a hálótermedbe kézbesítenek, mihelyt a beosztásod megtörtént.

Harry látta az ismerős csillogást Dumbledore szemében, és csak a fejét rázta a félrevezetés hallatán, amelyet az öreg a leplezésére kiagyalt. A mugli világban sosem volt pénze, és ez most igaz lett a varázsvilágra is.

– Azt akarom, Harold, hogy azonnal felkeress, ha szükséged van valamire. – Az öreg varázsló megállította a Nagyterem ajtaja előtt, és figyelmesen szemlélte. – Nem lesz könnyű számodra. Bármikor szívesen látlak az irodámban.

Harry bólintott, és némán követte az igazgatót a Nagyterembe. A négy ház tanulói mind feléje fordultak, lévén McGalagony professzor röviden már tájékoztatta őket Harry jelenlétének okáról. Harry végignézett az arcokon a teremben, és a neveket találgatta. Furcsa volt felnézni a tanári asztalra, néhányat felismert a tanárok közül, másokat nem. De ez részben megkönnyebbülést jelentett... Elvégre nem ismerhetett mindent és mindenkit a Roxfortban.

Dumbledore közvetlenül a szék elé vezette őket, ahol a Teszlek Süveg várt, és a terem hallgatósága felé fordult.

– Mr James szörnyű tragédia következtében csatlakozik hozzánk. Fogadjátok őt szeretettel a Roxfortban, és viseltessetek iránta úgy, hogy megszokja új otthonát.

Aztán egy intésére Harry megközelítette a széket. Felemelte a Teszlek Süveget, és miután leült a fejére helyezte. A vékonyka hang rövidesen megszólította.

– Tehát, Mr Potter... Eldöntötted, hogy mész még egy kört?

Harry megrándult. – Dumbledore beszélt veled?

– Ó, igen... Beszélt velem... De nagyon különös dolgokat látok ám a fejedben. Az előző beosztásodnál vitatkoztál velem, igaz-e?

Harry visszagondolt az előző beosztására, és elsápadt. Az nem lehet.

– Kérlek, ne a Mardekárba.

– Ezúttal nem kapod meg, amit akarsz, Mr Potter.

És Harry egész testét kirázta a hideg, ahogy a hang távozott a fejéből, hogy az egész teremnek kikiáltsa: – MARDEKÁR!

Harry ült egy pillanatig, nem mozdult, és nem vette le a kalapot. Végül Dumbledore felemelte a fejfedőt, és a döbbent Harryre nézett. A hallgatóság felől csak minimális reakció érkezett: udvarias taps a Mardekártól, pfujozás a Griffendéltől, de ez nyomába sem ért az őrületnek, amely első beosztását jellemezte.

Egy másodperc után Harry felállt, és a Mardekár asztalához botorkált. Leült – nem nézte hová –, és csak az ételére összpontosított, hogy sikerüljön valamit a gyomrába juttatnia. A lakoma nagy részében a többiek békén hagyták, egészen addig, amíg egy meglehetősen magas, szőke fiú meg nem közelítette.

Enyhe déjŕ vu érzése volt, ahogy ülő helyzetéből felnézett a fiatalemberre, aki csakis Lucius Malfoy lehetett.

– Isten hozott a Mardekárban, Harold. Engem Luciusnak hívnak.

Harry megrázta a kezet, nem igazán tudta, mi mást tehetne. – Szia. – A válasz ugyan elég kurtára sikeredett, de semmi kedve sem volt azt mondani ennek az embernek, hogy mennyire örül, hogy megismerkedhet vele.

Lucius egy pillanatig Harryre nézett, majd a vonásai megkeményedtek. – Ha túl akarod élni a Mardekárban, Harold, jó, ha eszedbe vésed, hogy néhányunkat tisztelettel szokás kezelni. – Ezzel a homályos fenyegetésnek hangzó megjegyzéssel a fiatalember megfordult, hogy elhagyja a termet.

Kis idő múlva Harry felállt, hogy ő is távozzon. A másodikos korában százfűléfőzettel átélt kalandjának köszönhetően tudta, merre van a Mardekár klubhelyisége, és ez a tudás most kapóra jött.

Ahogy a terem ajtaján kilépett, elcsípett egy megjegyzést, melyet nyilvánvalóan olyan hangerővel vetettek oda, hogy ő is hallja, de ha így is van, véletlennek tűnjön.

– Legalább most már tudjuk, hogyan élte túl, mikor senki másnak nem sikerült.

Harry megfordult, hogy lássa, ki kritizálja, és nem tudta megállni, de tátva maradt a szája. Sirius Black közeledett felé, Remus Lupin szorosan a nyomában, hogy megállítsa. – Sirius, ne... James...

– James túlságosan el van foglalva az iskolaelső lánnyal ahhoz, hogy ezzel foglalkozzon, Remus. – Sirius Harryhez lépett, és megvetően ránézett. – Csak vigyázz, te mocskos mardekáros!

Harry még mindig nem tudott szóhoz jutni a megdöbbenéstől, amikor Remus elhúzta Siriust. Valószínűleg csak a dermedt sokk, amelyet keresztapja viselkedése okozott, mentette meg a verekedéstől.

Percekkel később a Mardekár klubhelyisége előtt állt, és összezavarodva bámult a Medúzát ábrázoló festményre.

– Jelszó? – A festmény sziszegő hangon szólt hozzá, de ez nem volt igazán párszaszó. Viszont Harry megkíméltetett a megaláztatástól, amiért nem tudta a jelszót, mert hallotta, hogy a nő tekergő frizurája azt sziszegi.

Kimondta a jelszót, és a nőalak, bár morcosan nézett, hagyta őt áthaladni. Mikor a klubhelyiségbe lépett, körülnézett, és gondolatban összehasonlította azzal, ami az emlékeiben élt. Eltekintve a Malfoyok másik generációjától, a szoba ugyanúgy festett.

Az előbb említett Malfoy dühösen lépett hozzá. – Ki árulta el neked a jelszót?

A kérdésre minden zaj elült, mindenki felfüggesztette, amit épp csinált, ahogy a szoba minden lakója arra fordult, hogy a fejleményeket figyelje. Harry szemrevételezte a többi diákot. Erősen gyanította, hogy Lucius megparancsolta nekik, zárják ki őt. A szőke fiatalemberre nézett, és csak gúnyosan mosolygott. Nem készült feladni egy olyan titkot, amelyből később még tőkét kovácsolhat.

Lucius arckifejezése semmivel sem lett kellemesebb a gúnymosolyra. – Csak vigyázz, ki ne derüljön, hogy szégyent hozol a varázsló névre. Van már egy olyan a házunkban. – Egy hangsúlyos pillantást vetett Perselusra, aki csendben olvasott a sarokban, majd Lucius már tovább is állt.

Harry sóhajtott. Határozottan nem így képzelte. Figyelmen kívül hagyva az alattomosan beszivárgó gondolatokat arról, hogy vajon miért utálja az idősebbik Malfoy annyira Pitont, Harry elindult, hogy megkeresse a hálótermét. Pár perc kutatás után meg is találta, mivel úgy döntött, nem kér segítséget a paranoiás pillantásokat feléje lövöldöző diákoktól.

Amint odabent volt, a baldachinos ágyra vetette magát, és behúzta a függönyöket. Miután körülvette magát őrző és védő bűbájok széles választékával, a pálcáját a párnája alá csúsztatta, és nyugtalan szendergésbe merült.

5. Váratlan barátok és ellenségek

Ha Harryt megkérdezték volna, találja ki, mi lesz az első dolog, amivel reggel foglalkoznia kell, lehet, valami olyasmit mondott volna, hogy megtalálni a vécét, ha senki sem hajlandó elmondani, hol van. Biztos ki nem találta volna, hogy mivel este elfelejtett hangszigetelő bűbájt vetni az ágya köré, annak a hangjára ébred, hogy valakit vernek.

Az ágyfüggönyöket széthúzva, kivont pálcával a kezében Harry legördült az ágyról. De az elé táruló jelenet teljesen meghökkentette. Lucius ismételten megütötte Perselust, akit két testes diák – talán az idősebb Crak és Monstro lehettek – tartott térdelő pozícióban.

Harry olyan mélyen meg volt döbbenve, hogy nem tudta visszafogni magát. – Mi a büdös francot csinálsz?! – kiáltotta.

Lucius szünetet tartott a bántalmazásban, hogy szemügyre vegye az újonnan érkezettet. – Házon belüli fenyítés, Harold. Maradj ki ebből.

Perselus nem mozdult, és nem próbált ellenállni, így Harry azon csodálkozott, miért fogják le, amikor láthatóan elfogadta a büntetést. De akkor is, Harry nem az a típus volt, aki csak úgy hagyja – kivéve, ha alapos ok van rá –, hogy valakit megverjenek.

– Fejtsd ki bővebben, Malfoy.

Lucius felhúzta az egyik szemöldökét. – Perselust emlékeztetni kellett, hol a helye. – A szőke hátrahúzta a karját, hogy egy újabb ütést kézbesítsen, amikor Harry félbeszakította.

– Ha az célba ér, megbánod.

Harry pálcája meg sem rebbent az alatt az idő alatt, mióta megjelent, és Lucius karja megdermedt felemelt helyzetében. Fagyos pillantással nézett Harryre. Harry azonban, észrevette Piton tekintetét, aki most őt figyelte. Felismerte azt a pillantást a szemében... Ugyanilyen tekintetre emlékezett a saját arcán, minden alkalommal, amikor Weasley-ék felajánlották, hogy kijuttatják a Dursley-ktől. A remény pillantása volt ez, keveredve a tudással, hogy a valóság nem tartogat ilyen dolgokat számára.

Lehet, hogy Harry megvetéssel viseltetett Piton, mint tanár iránt; morogva, de tisztelte, mint harcostársát; és mint embertársát úgy elkerülte, mint a pestist – de ez a fiú nem Piton volt... Ez a nyúlánk fiatalember, aki még mindig alacsonyabb volt, mint Harry, Perselus volt. Egy pillanatig elcsodálkozott, hogyan vált külön a kettő ilyen gyorsan az elméjében. Malfoyra összpontosítva folytatta: – Nem viccelek, Malfoy. Sose becsülj alá engem.

Lucius elfordult Perselustól, hogy szembenézzen Harryvel. Lassan kihúzta a pálcáját. – Párbajozni akarsz, Harold?

– Azt akarom, hogy ezt abbahagyd, Malfoy.

Harry még alig fejezte be a mondatot, amikor Lucius elszántan feléje bökött a pálcájával. – Imperio!

Az Impérius átok habkönnyű derűje elborította Harry elméjét. De még mielőtt teljesen elragadhatta volna, ő már küzdött ellene. Végülis miután az ember leküzdi Voldemortot, Lucius Malfoy tinédzser önmaga nem jelent igazán kihívást.

A többi fiú nem tudta mitévő legyen, amikor Harry nevetésben tört ki, és egyértelműen nem állt a bűbáj hatása alatt. A fiúk döbbenten hátraléptek. Perselus továbbra is némán figyelte, de az arckifejezése alapján, egy icipicivel jobban méltányolta az ötletet, hogy ezzel az új diákkal talán mégiscsak érdemesnek bizonyul szövetséget kötni.

– Nem hinném, Malfoy.

Lucius rekordidő alatt két vörös foltot fejlesztett magasan az orcáján. – Akkor jobb, ha Piton imádkozik, hogy Harold mindig a közelében legyen, hogy megmentse.

Harry az ég felé fordította a szemét... Lucius mindig ugyanazokkal a frázisokkal dobálódzott, amelyeket még tizenhét évesen ötlött ki? Hogy ne rontsa el a játékot, Harry ugyanazt a választ adta a végszóra, mint legutóbb, és azon töprengett, vajon az idősebb Malfoynak lesz-e majd egyszer déjŕ vu-je miatta.

– Ne aggódj, ott leszek.

Amint Lucius és cimborái – rettentően fenyegető arckifejezéssel – elhagyták a szobát, Harry Perselushoz lépett, aki megkísérelt felkelni a padlóról. Kitartotta a kezét, amelyet Perselus csak annyi időre ragadott meg, amíg felállt, aztán elengedte.

– Megint meg fog támadni. – A megjegyzés figyelmeztetésként hangzott, mint amikor valaki próbálja kipuhatolni a helyét egy új helyzetben.

– Én nem félek Lucius Malfoytól. – Harrynek sikerült lepleznie a jókedvét.

A két fiatalember egymást tanulmányozta egy pillanatig, aztán kezet ráztak.

– Perselus Piton.

– Harold James.

Harry azonban nem volt képes tovább megzabolázni a kíváncsiságát. – Miért vert meg Malfoy?

Perselus elpirult. –Nem helyeselte a viselkedésem.

Csak ennyit mondott, mielőtt sarkon fordult, és beletúrt az egyik ládába. Harry nem lepődött meg, hogy egy egész készlet bájitalos fiolát látott benne, amely még Madam Pomfrey gyűjteményével is vetekedhetne. A fiatalember kiválasztott néhányat, és gyorsan felhajtotta a tartalmukat. Grimaszára Harry megszólalt: – Talán meg kéne próbálnod jobb ízűre csinálni őket.

Perselus érdeklődve nézett rá, mielőtt lerázta magáról a hallgatólagos elismerést. – El fogunk késni az óráról.

Harry megvonta a vállát, és magára kapta mardekáros jelvényeit, mielőtt követte Perselust ki a hálóteremből és a klubhelyiségből. Szerencsére, ezzel sikerült szereznie egy idegenvezetőt, mivel ő nem tudhatott semmit az iskoláról.

A Nagyterem bejáratánál – egy kicsit késtek a reggeliről – Harry lába lelassult James Potter látványára, aki körülnézett, mintha keresne valakit. Végül a tekintete Harryn állapodott meg, és az apja elindult felé.

– Harold... – A megszólítás mozdulatlanságba fagyasztotta Harryt, és ő a konfrontációt várta. – James Potter, iskolaelső.

Habozva, Harry megrázta az apja kezét, és a másik tovább beszélt. – Dumbledore megkért, hogy adjam oda az órarendedet, és mondjam el, hol lesznek az órák.

A mellette hangzó hangos lélegzetvételre Harry megfordult, hogy megnézze az okát. Épp, amire szüksége volt, a – nyilvánvalóan jóval előítéletesebb, mint gondolta –, keresztapja közeledett.

– James... Miért állsz szóba ezzel a söpredékkel?

James Potter a fejét rázta. – Viselkedj, Sirius. Nekem vannak kötelezettségeim.

Sirius csak gúnyosan vigyorgott, és hátrébb lépett. A fenyegetés félreérthetetlen volt a szemében. Harry eltökélte, hogy amikor csak lehetséges, elkerüli a keresztapját, és gondoskodik róla, hogy Perselus is így tegyen. Egészen új perspektívába kerültek az iskoláskori – állítólag ártalmatlan – csínyek, amelyekről a történetekben hallott.

– Köszönöm az órarendet, de odatalálok az óráimra – szólalt meg Harry. Aztán jelentőségteljes pillantással Sirius felé bólintott. – Nem akarnék problémát okozni.

James a barátjára nézett, aztán a legújabb diákra. – Ahogy gondolod, mardekáros. – Sarkon fordulva a griffendélesek elindultak a folyosón.

Ábrándozásából Perselus hangja szólította vissza. – Neked öngyilkos hajlamaid vannak, vagy tényleg annyira képzett vagy?

Harry a másik fiatalemberre nézett, és kicsit elkomorodott. – Nem fogom hagyni, hogy megfélemlítsenek. – Elindult a Nagyterembe, azzal a szándékkal, hogy eszik valamennyit, még akkor is, ha a gyomra tiltakozik ellene. – És neked sem kéne.

6. Gondok az órán

Harry első hete a tanórákon nem úgy ment, mint ahogy szánta. A Malfoy, az apja és a keresztapja formájában jelentkező személyes problémáit figyelmen kívül hagyva, voltak gondjai az órákon is. Előre láthatólag nem a sötét varázslatok kivédésével. Nem, azon az órán – amelyet szerencsétlenül együtt látogattak a griffendélesekkel –, kimagasló teljesítményt nyújtott.

Az első napon a tanár úgy határozott, hogy egy kis párbajjal felméri a tudását. Miután a háztársai iránt érzett dühétől inspirálva körbepofozta a professzort a teremben, a professzor kifejezte elégedettségét. Onnantól Harry lett kijelölve a feladatra, hogy segítsen a többi diáknak. Végre valami, amit élvezett! És mivel a DS még húsz év távolságra volt a jövőben, Harry beleegyezett.

A bájitalokkal egészen más volt a helyzet.

Harry épp az ötödik üstje maradványaiba bámult, amit azon az órán elolvasztott, és a homlokát ráncolta. Amennyire vissza tudott emlékezni, még Neville sem volt ilyen szerencsétlen.

Archanum professzor – aki mellesleg a házvezetője volt – csalódott arcába nézve, Harry vállat vont. – Sajnálom, tanár úr, nincs ötletem.

A professzor körbenézett a pinceteremben, a többi nebulójára. Amíg a tanár beszélt, Harryben felötlött, hogy legalább volt precedens Piton oktatási környezet-választására.

– Tudja valaki, mit csinált Mr James rosszul?

Perselus kicsit bocsánatkérő pillantással ránézett, mielőtt felemelte a kezét, hogy válaszoljon. – A hozzávalókat nyolc keverési ciklusonként adta hozzá, tíz helyett.

Harry hitetlenkedve nézett az üstjébe, fogalma sem volt, miért okozna az a kis különbség ilyen olvadást, mindazonáltal elismerte jövendőbeli tanára bájitaltudását.

Jelenlegi tanára bólintott. – Öt pont a Mardekárnak, Mr Piton. Önt és Mr Jamest várom az óra után.

Harry kicsit összezavarodott a többi mardekáros hülye vigyorgásától, és Malfoy kifelé menet elmormogott „Máris baj van a paradicsomban, Harold?”-jától az óra végén.

Miután elpakolták a holmijukat, Harry és Perselus felkeresték a professzort.

– Mr James, az igazgató úr ragaszkodása ellenére, nem engedhetem, hogy az óráimat látogassa, kivéve, ha javulást mutat. Csak arra tudok gondolni, hogy az ön előző bájitalmestere alkalmatlan volt a feladatára.

Harry azonnal jövőbeli professzora védelmére kelt: – Nem, uram, csupán én sosem voltam jó bájitaltanból.

A professzor Perselusra nézett. – Rendben, Mr James. Ezért kértem Mr Pitont, hogy maradjon. Ő fogja korrepetálni magát, háromszor egy héten, amíg ön eléri a megfelelő szintet, hogy látogathassa az órát. Ezen felül beiktathat gyakorlati foglalkozást, de a minimum három alkalom hetente.

Harry bólintott, nem igazán bánta a helyzetet. Elvégre Perselus nem volt rossz társaság. Szeszélyes volt, az biztos, de Harry maga is hóbortos balfék volt az ötödik évében. Perselus megvárta Harry reakcióját, mielőtt ő maga bármit kimutatott volna.

– Köszönöm, tanár úr. Biztos vagyok benne, hogy az segítségemre lesz.

A Harry hangjából kicsengő őszinteségre Perselus halványan elmosolyodott. Harry önkéntelenül is eltöprengett, vajon mitől változott ez a szenvedélyes fiatalember azzá a csendes, mogorva rohadékká, akit régről ismert.

A professzor búcsúszavaira elhagyták a termet, és elindultak a klubhelyiség felé.

Úgy tűnt, Perselus zavarban van, amikor megszólalt. – A régi bájitaltanárod miért nem gondoskodott róla, hogy korrepetáljon?

Harry nem tudta a széles vigyort letörölni a képéről... Ó, ez volt az a beszélgetés, amit papírra fog vetni a jövő számára – gondolta, még akkor is, ha sosem lesz esélye, hogy cukkolja vele Pitont.

– Nem tudom. Nem igazán kedvelt engem. Csöppet neheztelt az apámra.

Perselus bólintott. – Az nem mentség.

Harry vigyora tovább szélesedett, és a fiatalemberre nézett, aki nagyon rövid idő alatt a legjobb barátja lett. Furcsa érzés volt.

– Megfordult már a fejedben, hogy tanítással kellene foglalkoznod, Perselus?

A másik hirtelen megállt, és gyanakodva méregette. – Miért kérdezed?

Harry meglepődött a hirtelen gyanakvásra. A beszélgetésük tónusváltása miatt Harry arcára kiülő döbbenet láttán Perselus megnyugodott. – Sajnálom... Én szeretnék tanítani, de az apám nem helyeselné.

Kíváncsiság árasztotta el Harryt, mert Piton a múltja legnagyobb részéről hallgatott. És Harrynek volt némi gyanúja azután, amit a merengőben látott az ötödik évében. – Miért, a családod mit szeretne?

Perselus körülnézett, aztán behúzta Harryt egy üres tanterembe. – Ne kérdezz ilyesmit, amikor bárki meghallhat!

Harry aggódni kezdett. – Miért?

– Én nem különösebben kedvelem a családomat. Azonban, ez nem olyasmi, amit közhírré kívánok tenni, minthogy ez eléggé lerövidítené az élettartamomat.

Harry szemében felismerés csillant, ahogy feldolgozta, amit már tudott, és amit most hallott. – Az apád egy... – Az utolsó szót kimondatlanul hagyta.

– Igen. – Az egyszerű válasz érzelemmentesen és tárgyilagosan hangzott. Perselus némán várta Harold ítéletét.

Harry kinyújtotta a kezét, és barátja vállára fektette. – Én nem a családjuk alapján ítélem meg az embereket.

Tisztán látszott a megkönnyebbülés a fiatalember arcán, és a feszültség lassan elszivárgott a szobából. Harry nem állhatta, hogy ne szakítsa meg a csendet. – De még mindig nem mondtad, mi baja van veled Luciusnak.

Perselus egy másodpercig Haroldra nézett. – Ha még nem találtad ki magadtól, én nem fogom elmondani neked. – Azzal véget vetett a társalgásnak, megfordult és kiment a szobából.

Harry egy pillanatig döbbenten állt, de aztán utánaszaladt, hogy utolérje. – Menj már, Perselus! Csak mondd el.

Csak hallgatást kapott válaszul.

Mikor a klubhelyiségbe értek, Perselus eltűnt a hálóteremben, Harry pedig elhelyezkedett a kandalló előtt. A nyugalmát hamarosan megzavarta Lucius közeledése.

– Mi van már megint, Lucius? – szólította meg Harry unott kifejezéssel Malfoyt. Gyorsan megtanulta, hogy a túlélés és a kényelmes élet a Mardekár-házban elsősorban a színészi képességeken múlott.

Lucius elmosolyodott. – Hát így kell beszélni egy baráttal, aki tanácsot ajánl neked?

Harry horkantott a „barát” szóra, de hallgatott, hogy hagyja a háztársát beszélni. Rövid szünet után Malfoy folytatta is.

– Csak tudatni akartam veled, hogy nekem mindig elmondhatod, ha valami nagyon kiakaszt.

Harry egy kicsit összezavarodva várt a bővebb magyarázatra, de az nem úgy tűnt, hogy be fog következni. Perselus közben visszajött a hálóteremből, és halk léptekkel közeledett.

– Hagyd abba, Lucius. – A szavak nem voltak olyan határozottak, mint kellett volna. Harrynek az a gondolata támadt, hogy talán ez volt az első alkalom, hogy Perselus szemtől szembe ellentmondott Luciusnak.

Lucius úgy nézett, mintha megnyerte volna a fődíjat, és Perselushoz fordult. – Valami baj van, Perselus?

Perselusnak gyorsan két vörös színfolt alakult az arccsontja felett. Figyelmen kívül hagyta a szőkét és Haroldhoz fordult. – Harold... Elkezdhetnénk dolgozni azon a bájitalfeladaton.

Harry túlságosan is hajlandó volt megszabadulni a klubhelyiség feszélyezett légkörétől, felpattant a helyéről. – Uh, persze. Könyvtári óra. – Az ujjaival integetett Malfoynak. – Később, Lucius.

Hálásan a tanár által szentesített mentségért, a háttérből Malfoy halkuló vihogásától kísérve, elhagyták a társalgót.

7. Egy különös világ

Egy héttel azután, hogy a kiegészítő bájital-korrepetálást előírták számukra, Harry és Perselus mindent átvettek, amit csak a könyvből lehetett. Harry a könyvtárban kutatott további könyvek után, amelyek segítségükre lehetnek, és elkerülte a Tekergőket, akik időnként megjelentek, majd eltűntek. Határozottan nem számított rá, hogy ilyen mértékben távol kell tartania magát az apjától és annak barátaitól.

Felnézett, mikor Perselus belépett a könyvtárba, és mogorván leült vele szemben.

– Mi a baj?

Perselus szúrós tekintettel Haroldra nézett. – Szükséged van laborgyakorlatra. A professzor nem fog beengedni minket a laboratóriumába. Na, ki tudod találni, mi a baj?

Harry elvigyorodott. – Csak azért vagy zaklatott, mert azt hiszed, hogy szégyent fogok hozni rád.

A túljátszott szemforgatás volt az első válasz, aztán Perselus hozzátette: – Rendben, bevallom, így van. De akkor is szükségünk van egy laborra.

Még szélesebb vigyorral Harry fölállt. – Akkor kövess, mert felfedeztem valamit.

Perselus furcsán nézett rá, de elindult utána. Harry kanyargós útvonalon vezette őket keresztül a kastélyon, hogy ha valaki követi őket, garantáltan elveszítse a nyomukat. Mikor elérték a harmadik emeleti folyosót, megállította Perselust, hogy elmondja a szükséges tudnivalókat.

– Most arra kell összpontosítanod, mire van szükséged egy laboratóriumban. Ügyelj a részletekre.

Mikor a fiatalember arca egyértelműen befelé néző, szenvtelen kifejezést vett fel, Harry bizarr késztetést érzett, hogy megtámadja legilimenciával. Bár az nem lenne igazán fair. Nem volt benne biztos, hogy Perselus már legilimentor volt-e ezen a ponton. A saját gondolatait elhessegetve, oda-vissza vezette Perselust a folyosón háromszor, mielőtt kinyitotta a Szükség Szobájának ajtaját.

Perselus eltátotta a száját döbbenetében. A szoba, melyet Harry legutoljára húsz évre innen a jövőben használt a DA edzésekhez, egy laboratórium-osztályteremmé alakult, amelyhez egy társalgó terület csatlakozott. A jól felszerelt laborban pedánsan felcímkézett üvegek és fadobozok százai sorakoztak. Volt egy polc rendezetten telerakva minden bájitalkészítéshez szükséges eszközzel, amit Harry valaha látott, és két egymástól biztonságos távolságban elhelyezett asztal is. Látszott egy különálló íróasztal, aztán a társalgó. Két mahagóni szék, fekete bőrüléssel, állt egy alacsony asztalka két oldalán, kicsit hátrébb egy keskeny kanapéval.

Harry egy pillanatra Perselusra nézett. – Amikor azt mondtam, hogy ügyelj a részletekre, te tényleg megfogadtad.

Behúzta a másik fiatalembert a szobába, majd bezárta az ajtót mögöttük. – Nem rossz, Perselus.

Perselus ránézett. – Én még sosem láttam ezt a szobát, pedig én már hét éve ebbe az iskolába járok.

Harry megvonta a vállát. – Olvasgattam egy kicsit a könyvtárban. Az egyik könyvben írtak egy szobáról, amely azzá lesz, amire épp szükséged van. – A figyelmét a szobára fordította, és kihagyta a magyarázatot arról, hogy a szoba helyét honnan tudta. Perselus még mindig gyanakodva nézett, de aztán úgy döntött, hogy inkább a termet tanulmányozza.

Pár perccel később Harry elhatározta, hogy ha már összebarátkozik Perselusszal, ki fogja használni ezt a lehetőséget, hogy megtudjon néhány dolgot, amire már évek óta kíváncsi volt. Ron bizonygatása ellenére tudta, hogy barátja nem volt vámpír. Elégszer látta már a napon, és látta dolgozni fokhagymával és szentelt vízzel anélkül, hogy bármi problémát okozott volna. De még mindig volt egy valami, amire átkozottul kíváncsi volt...

– Perselus... Miért néz ki mindig így a hajad?

Csak a szelíd kíváncsiság Harry hangjában tartotta vissza Perselust attól, hogy rosszindulatúan visszavágjon, de az arckifejezése világosan elárulta a szándékát.

– Miért kérdezed, Harold? – érdeklődött Perselus fagyosan, és Harry összerándult, arra gondolva, hogy talán átlépett valamiféle határt.

– Sajnálom, ha megbántottalak, csak kíváncsi voltam.

Először egy sóhajt hallott a szoba másik feléből, majd a választ. – Az apám helyteleníti, hogy egy férfinak göndör haja legyen.

Harry érezte, hogy a szemöldöke felhúzódik. Nem erre a válaszra számított.

– Göndör hajad van?

– Igen, loknis göndör. Nem dolgozhatnánk egy kicsit a védelem óra előtt?

***

Perselus és Harry öt perc késéssel vágtattak be a védelem terembe. A professzor felnézett a jegyzeteiből, és figyelmesen nézte, ahogy a két diák a hátsó padba zuttyant.

– Ah, Mr Piton és Mr James. Köszönöm, amiért önként jelentkeztek.

Ők váltottak egy pillantást, aztán várták, hogy milyen bejelentés következik.

– Miután késtek az óráról, de nem tűrhetetlen mértékben, választhatnak, milyen büntetést óhajtanak. Vagy bemutatják az osztálynak a legerősebb védekező bűbájt, amit tudnak, vagy levonok tizenöt pontot a házuktól.

Perselus azonnal válaszolt, nem kívánta bemutatni egyikét sem a bűbájoknak, amelyekről tudta, hogy további következményekkel járnának. – Pontok, uram.

A professzor bólintott. – Akkor tizenöt pont a Mardekártól, Mr Piton. Mr James?

Harry a tanárára nézett, majd a többi diákra. Lassan felállt, és előhúzta a pálcáját. – Megtenné, hogy félreáll, tanár úr? – Nehezére esett, hogy ne legyen legalább egy kicsit nagyképű. Volt egy órájuk korábban a héten, ahol a Patrónus bűbájt az auror-szintű varázslatok közé sorolták, amelyet csak azoknak a diákoknak tanítanak meg, akik felvételt nyertek az aurorképzésre.

Erősen összpontosítva a tekintetét a terem első felébe irányította, és kiejtette a szavakat: – Expecto patronum!

Ahogy az osztálytársai és a tanára arcát figyelte, nem tudta, ki volt jobban meghökkenve, mikor a teljesen kialakult szarvas-patrónus előtűnt a pálcájából. A Tekergők közül egy-két arc határozottan elsápadt a látványra. És a professzor kétségtelenül le volt nyűgözve. Perselus felhúzta az egyik szemöldökét, ahogy a barátjára nézett, aki visszakacsintott rá.

Harry a patrónusára figyelt, aki észrevette, hogy nem leselkedik semmi veszély a teremben, feléje fordult és meghajolt, mielőtt eltűnt. Aztán a professzor visszanyerte a beszédképességét.

– Köszönöm, Mr James. Egészen lenyűgöző. Tizenöt pont a Mardekárnak.

Harry visszahuppant a helyére, és figyelte, ahogy az óra tovább folytatódott. Az aznapi anyag legnagyobb részét már tudta, és mostanában egyre nehezebbnek találta, hogy megjátssza az elragadtatott figyelmet. Valószínűleg jobb lesz, ha a jövőben kikéri az igazgató véleményét, mielőtt bemutatja a tehetségét.

Az óra végén Harry egy kezet érzett a könyökén – Perselus sürgette kifelé. A másik fiatalember félrehúzta őt a folyosón, és csendesen morogta: – Hogyan csináltad?

Harry egy kicsit elpirult. – Hencegtem a tudásommal, ne haragudj rám... Már négy éve képes vagyok patrónust idézni.

– Négy éve?! – A suttogás most éles volt. – Az lehetetlen!

– Nézd, Perselus, tényleg sajnálom. Már több évvel ezelőtt meg kellett tanulnom, hogyan csináljam. Jöttek a dementorok, és én folyton a szüleim halálát hallom... – Mikor a hangja elbicsaklott, barátja kevésbé dühösnek és sokkal megértőbbnek látszott.

A Tekergők megzavarták a pillanatot. – Nahát, csak nem a kis Pipogyusz és az új testőre? – Harry sóhajtott. Miért, ó miért volt a tizenhét éves Sirius Black egy ilyen segg? Hát túl nagy kérés, hogy legyen néhány boldog emléke néhai keresztapjáról?

Harry megfordult. – Most meg mi a bajotok?

James végigmérte kettőjüket, aztán megszólalt. – Csinos show-t rendeztél az órán... – Harry meg volt lepve, hogy csak ez az egy megjegyzés hangzott el, mielőtt a legérettebb a csapatból és a barátnője továbbmentek a folyosón.

Túlzás lett volna a többiektől is önmegtartóztatást várni. Amint az őt megfékezni képes személy távozott, Sirius azonnal ott folytatta, ahol abbahagyta. – Vagy ő a te testőröd, Harold? Biztos vagyok benne, hogy élvezné az ötletet. – Majd ezután a rosszindulatú megjegyzés után ők is továbbálltak.

Harry megfordult, és a fogát csikorgatta. Perselus arca megint nem árult el semmit. De Harryt nem lehetett becsapni, tudta, hogy valami nincs rendben. A diákok tudtak valamit, amit ő nem, és ez már kezdett az idegeire menni. De most nem akart erről beszélni.

– Nézd, nekem jelenésem van az igazgatónál. Találkozzunk este a Szobában.

Barátja bólintására, Harry elindult a folyosón az igazgató irodája felé.

***

Harry megállt a griff-szobor előtt és elkezdte felsorolni azokat a varázsló-édességeket, amelyekre vissza tudott emlékezni. A gond csak az volt, hogy nem tudta, melyiket találták már fel, így leragadt ott, hogy a neveket suttogta, és körbenézegetett. Elég gyanúsnak tűnhetett.

Nagyjából öt perc telhetett el, amikor valaki torokköszörülését hallotta a háta mögül. Megfordult, és McGalagony professzort látta, amint várakozó kifejezéssel őt nézte.

– Valami problémája van, Mr James?

– Nincs, tanárnő, csupán beszélnem kell az igazgató úrral.

A professzor felvonta a szemöldökét, és Harry eszébe véste, hogy el ne feledje megdorgálni jövendőbeli házvezetőjét. Miközben ő folyton arra panaszkodott, hogy Piton rosszul bánt a griffendélesekkel, ő maga is sajnált egyetlen pillanat figyelmet Harrytől most, hogy mardekáros volt. Furcsa, tekintettel, hogy a jövőben Harry lett a tanárnő kedvenc griffendélese.

– Hát, akkor beszéljünk az igazgató úrral.

Olyan halkan mondta ki a jelszót, hogy Harry nem hallotta, és fel is kísérte őt a lépcsőn. A bizalom ilyen nyilvánvaló hiányától Harry mélységes csalódottságot érzett.

Mikor beléptek, Dumbledore felnézett az íróasztaláról. – Ah, Mr James... Már számítottam önre. Egy teljesen inkarnálódott patrónus. Igazán lenyűgöző teljesítmény.

McGalagony professzor megbotránkozva nézett, és Harry elvörösödött. –Ezt akartam megbeszélni önnel, uram.

– Egy patrónus, Albus? Bizonyára tévedsz.

Harry a szemét forgatta. – Már négy éve képes vagyok végrehajtani a Patrónus bűbájt, tanárnő.

McGalagony tekintetéből látszott, hogy minden kétséget kizáróan azt gondolta, Harry hazudik, aztán az igazgatóhoz fordult. – Akkor rád hagyom őt, Albus.

Miután a nő elhagyta a szobát, Harry elhelyezkedett egy székben, szemben az igazgatóval.

– Mi az, ami aggaszt, Harry?

Pár pillanat feszengés után kibökte: – Nem kéne inkább elrejtenem, milyen sokat tudok?

Dumbledore halkan nevetgélt. – Dehogy, ifjú Harry, én nem hiszem, hogy el kéne. Nem baj, ha kimutatod a tehetségedet, ha elismered a gyengeségedet is.

Harry elvigyorodott. – Hogy halad azzal, hogy kitalálja, hogyan küldjön haza?

Az igazgató arca elkomorodott. – Még mindig keresem a megoldást. Nem tudom, egyáltalán lehetséges lesz-e hazaküldeni téged.

Harrynek összeszorult a szíve. – Ha maradok, végeredményben paradoxont fogok okozni, még akkor is, ha nem áll szándékomban.

Dumbledore bólintott. – Át fogom gondolni. Majd visszatérünk rá, ha már biztos leszek a kutatásom eredményében.

Harry biccentett, nem volt képes hangosan kiejteni az elfogadó választ, hogy „igen, uram”. Csendben ült egy pillanatig. – Akkor én megyek is.

Amíg az igazgató intett, hogy távozhat, Harry csendben maradt. Az idős varázsló mélyen elgondolkodva figyelte a távozó fiút. Egy másodpercig arra gondolt, hogy valószínűleg a világ sokkal többet kér ettől a gyerektől, mint amennyit joga volna. És fájdalommal töltötte el, hogy valószínűleg ő maga volt az a személy, aki ráhalmozta ezeket a követeléseket.

8. Hogy micsoda vagy?

Harry néhány órán keresztül az iskolában bóklászott, nem akaródzott visszamennie a klubhelyiségbe, és részt venni a mardekárosok játszmáiban, vagy egyáltalán szóba állni bárkivel az iskolából.

Eltűnt egy időre a földszinten, és tett egy portyát a konyhába élelemért. Miután szerzett egy csomag elemózsiát magának – és talán még egy keveset tartalékba is későbbre – a Szükség Szobájában keresett menedéket. Ott talált rá később Perselus: a kanapén kiterülve feküdt, egy kekszet rágcsált, és az egyik tankönyvét olvasta.

Harry felnézett, ahogy a barátja belépett – a feszültség elszállt belőle, hogy egy kicsit magában lehetett. Mikor Perselus a látómezejébe ért, Harry arckifejezése elsötétedett a dühtől. A barátja arcán – a barátjáén, akinek megígérte, hogy megvédi –, jól látható monokli éktelenkedett. Felkelt, és alaposan szemügyre vette. Perselus továbbra sem szólt egyetlen szót sem.

– Ki tette ezt? – A hangja durva volt és halk, a megtorlás ígéretétől terhes.

Perselus egy pillanatra felnézett rá, aztán halkan mondta: – Először én ütöttem meg Luciust.

A válasz annyira meglepte Harryt, hogy egyet hátralépett. – Nem mintha én nem akarnám felképelni, de miért?

– Meguntam az aljas megjegyzéseit. Megütöttem, ő meg visszaütött. Lehet, hogy belilult a szemem, de én tudok főzni egy bájitalt, ami helyrehozza. – Perselus önelégülten elvigyorodott. – Lucius viszont... Vagy két monoklival kell együtt élnie, vagy ha felkeresi Madam Pomfrey-t kezelésért, be kell vallania, hogyan szerezte őket.

Harry felnevetett. – Bravó, Perselus! Tudtam, hogy rafkós srác vagy!

Barátja elvigyorodott, és átment a munkaterületre, hogy elkezdje a bájitalát. Ahogy Perselus elfoglalta magát, Harry úgy gondolta, itt az ideje, hogy elbeszélgessen vele arról a titokról, amely majd kifúrta az oldalát.

– Perselus, mi baja veled Luciusnak?

Perselus felnézett a főzésből, és egy ideig a barátját tanulmányozta. – Nem akarom elmondani neked.

Harry meglepődött. Már több hete – majdnem egy hónapja – a múltjában élt, és az egyetlen barátja ebben az időben a jövőbeni bájitalmestere volt. Viszont abból, amit tapasztalt, elég biztos volt benne, hogy a fordítottja is igaz.

– Miért nem?

Perselus még pár percig tovább dolgozott, míg a bájital olyan stádiumba ért, hogy még nagyjából egy órán át lassú tűzön főnie kell. Azután leült az egyik székbe. Harry leült vele szemben, és várt.

– A barátomnak tartalak téged, Harold. Úgy gondolom, hogy ha elmondom, ez többé már nem lesz igaz – mondta Perselus vonakodva.

Harrynek felkeltette az érdeklődését a dolog, nem is tagadta, de sokkal inkább aggódott. – Perselus. Csak mondd el. – A szavak csendesen és őszintén hangzottak, magukban hordozták a bizalom ígéretét.

A másik fiatalember hátradőlt a székben, és lehunyta a szemét. – Én sosem értettem a lányokat. Elrettentő tapasztalataim voltak velük, még akkor is, amikor csak beszéltek hozzám. A férfiakat, még a fiúkat is, sokkal könnyebb megérteni, és kapcsolatot teremteni velük. – Az egyik szemét résnyire kinyitotta, hogy Harryre nézzen.

Harry összezavarodott. – Igen, ezzel tökéletesen egyetértek. Hát aztán, mi azzal a probléma?

Perselus sóhajtott, és úgy folytatta, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélne. – Engem nem érdekel a női nem... Egyáltalán... Szexuálisan.

Harry hallgatott egy pillanatig, aztán nevetésben tört ki. Az idő múlt, amíg ő csak nevetett, míg végül Perselus felállt a helyéről. Ezt a szenvedélyes fiatalembert egy dolog sosem hagyta el – a büszkesége. Amíg barátja a táskájáért nyúlt, Harry megálljt parancsolt a nevetésnek. Olyan erővel, hogy ne lehessen lerázni, megragadta az alkarját.

Mellékesen tudatosodott benne, hogy Perselus talán még nem kötelezte el magát Voldemortnak. Ha igen, a szorítás fájdalmat okozna neki. De pillanatnyilag sokkal fontosabb volt, hogy biztosítsa róla barátját, nem veti meg őt ezért.

– Ennyi az egész, Perselus?

Perselus bosszúsan ráncolta a homlokát. – Ennyi az egész?! Malfoy és azok a griffendélesek négy éve emiatt gyötörnek. Az azt megelőző három évben meg más dolgokért.

Harry biztatóan rámosolygott. – Igen, de ők hülyék.

A mogorva ráncok nem simultak el, így Harry folytatta. – Perselus, én nem utállak téged. Valójában, tudom, hogy érzel. Saját tapasztalatból.

Perselus egy kicsit eltöprengett a megjegyzésen, mielőtt habozva megszólalt: – Azt akarod mondani nekem, hogy te...

Harry félbeszakította. – Nem játszom a koedukált csapatban? Igen.

Perselus bosszúsága enyhült, majd kuncogni kezdett, aztán felnevetett. Ahogy Harry nevető barátját figyelte, rájött valamire, amit eddig sose vett észre. Mikor Perselus nem azzal volt elfoglalva, hogy savanyú képet vágjon, és elrémítsen minden arra járót, valójában gyönyörű férfi volt.

Perselus épp visszatért a másik székbe, mikor Harry feltette a következő kérdést. – A barátaimat, akik tudták rólam, nem zavarta. Lucius miért akad ki rajta ennyire?

– Úgy találja, hogy ez elsorvasztja a vérvonalamat. Én vagyok az utolsó sarja a Piton családnak, és a szüleimnek nem lehet több gyereke.

Harry felhúzta a szemöldökét. – Ja, de mi varázslók vagyunk.

Mikor Perselus nem felelt, tovább magyarázta: – Vannak olyan varázslatok és bájitalok, amelyek gondoskodnak róla, hogy ez ne legyen probléma.

Perselus bólintott. – Ezt csak kevesen tudják, de én azt hiszem, hogy Lucius egyszerűen csak önmagát adja.

Harry ezzel egyetértett. Pár percnyi meglepően kellemes csend után felállt, és átment a munkaterületre. Perselus követte, és tanulni kezdtek. Lehet, hogy barátok lettek, de Harrynek még akkor is meg kellett tanulnia, hogyan ne égesse ki az üstje fenekét.

Miután a bájital Perselus zúzódott szemére elkészült, és ő kezelte magát vele, visszatértek a társalgórészbe, hogy kipihenjék magukat. Harry a rövid kanapéra ült, felhúzta a lábát, és a karját a háttámlára fektette. Perselus egy picit tétovázott, de azután leült a kanapé másik végébe, és tükrözte Harry testhelyzetét.

Harry elmosolyodott, és kinyújtotta megkérgesedett ujjait, hogy cirógassa barátja elegáns, hosszú ujjait.

– Harold – jött a világos figyelmeztetés. Mikor Harry barátja arcába nézett, látta, hogy jobb, ha abbahagyja a cukkolást, de ő nem állította meg kezének mozdulatait. Mikor Perselus hirtelen elrántotta a kezét, Harry megszólalt.

– Ne mondd nekem, hogy még nem fordult meg a fejedben, Perselus. Mert nekem igen.

Perselus egy kicsit meglepetten fordult feléje. – Miért?

Harry megvonta a vállát. – Azért, mert tudom, hogy több lehetsz annál, mint amit engedsz magadnak? Azért mert vonz a szenvedély, amit látok benned?

Perselus hosszan hallgatott, és most Harry volt soron, hogy feltételezze, talán túl messzire ment. Felállt a kanapéról, felvette a táskáját, barátja hallgatása meggyőzte róla, hogy valóban átlépett a határon.

Mikor az ajtóhoz ért, csendesen egy kéz helyezkedett a vállára, amely megállította a távozását. Megfordult, és szemben találta magát Perselus tűnődő tekintetével. Perselus visszavitte a táskáját a munkaasztalhoz, és Harry követte. Mikor barátja feléje fordult, Harry közelebb lépett, és csapdába ejtette a másik fiatalembert a teste és az asztal között.

Az az átkozott felemelkedő szemöldök már kezdte az őrületbe kergetni Harryt. – Annyira kifejező az arcod. – Ez volt az egyik dolog, ami elgondolkodtatta, mivel tudta, milyen apatikus lesz Perselus jövendőbeli önmaga.

Ahogy közelebb mozdultak, Harrynek feltett szándéka volt, hogy olyan hosszan folytassa ezt a kapcsolatot, ameddig csak az erejéből telik. És csak remélte, hogy a végén Perselus nem érez majd megbánást. Mert a maga részéről nem állt szándékában semmit megbánni.

***

Harry ébredt fel először, a zavarodottság, amelyet a holléte miatt érzett, eltűnt, amikor egy meleg, elegáns kéz araszolt végig a bordáin, és közelebb húzta egy meleg testhez. Az éjszaka érzett eufória elenyészett, és most egyetlen gondolat csapdájában vergődött: „Piton meg fog ölni, mikor visszamegyek.”

A gondolat elég volt, hogy kirángassa a takarókból és szőrmékből hevenyészett ágyból. Miután felöltözött, visszanézett, és meglátta, hogy Perselus elgondolkozva szemléli.

– Megbántad? – kérdezte halkan barátja – jelenleg szeretője.

Harry hosszabb pillanatig eltűnődött, mielőtt felelt. – Nem bántam meg. Csak kicsit feszélyezetten érzem magam. El fogunk késni a reggeliről. – Elmosolyodott, és lehajolt, hogy adjon egy utolsó reggeli csókot, mielőtt összeszedik a holmijukat. Perselus is felkelt, felöltözött, és felkapta a táskáját.

– Rejtegetni fogjuk, Harold?

Őszinte kérdés volt, őszinte választ kívánt. Harry egy pillanatig gondolkodott, és rájött, hogy egyáltalán nem szégyellte. HA lesznek jövőbeni következmények, majd megbirkózik velük. Eljött az ideje, hogy neki is része legyen egy csipetnyi boldogságban cserébe az áldozataiért, amit a Voldemorttal való bajlódással tesz a varázsvilágnak. Talán – csak talán – még itt, ebben az időben eléggé meg tudja győzni Perselust az érzelmei tisztaságáról, hogy a férfi jövendőbeli önmaga nem öli meg első látásra. A szeretőjére mosolygott, és úgy válaszolta: – Nem. – És a lelke legmélyén meggyökeresedett az elhatározás: itt és most élni fogja az életét, és a jövővel majd akkor foglalkozik, amikor oda visszatér.

9. Az Igaz Mardekáros

Harry és Perselus a reggeli kellős közepén sétált be a Nagyterembe, a terem többnyire tele volt, és úgy tűnt, mintha a Mardekár asztalánál mindenki jelen lenne. Egy utolsó pillantással egymásra, együtt mentek a házuk asztalához, és ültek le a tanárokhoz közelebb eső végén. Több üres szék is volt köztük és a többi diák között, mégis könnyűszerrel észrevették Lucius fenyegető pillantását. Harry önelégülten Luciusra nézett, majd felemelte Perselus kezét, melyet egész idő alatt nem eresztett el.

Addig tartotta felemelve, amíg biztos volt benne, hogy Lucius látja, mit csinál, aztán egy édes csókot lehelt a fiú ujjaira. Egy másodpercre csend szállt a teremre, aztán a beszélgetés újra felélénkült, csak hogy szárnyra kapjon a legújabb pletyka.

Perselus Harryre nézett, és a fejét rázta. – Módosítom a véleményem. Te szuicid vagy.

Harry csak nevetett, aztán mindketten nekiláttak a reggelijüknek. Alig néhány pillanattal később, mikor a sütőtökleves kancsóért nyúlt, az a keze előtt viperává változott. Harry végignézett az asztalon, és látta, ahogy Malfoy épp elteszi a pálcáját. Harry sóhajtott, és a vipera mozgását figyelte, ahogy az kidugta a nyelvét, hogy megízlelje ezt az új világot.

Perselus olyan gyorsan lökte hátra magát az asztaltól, hogy hanyatt esett. Ahogy más diákok is észrevették a kígyót – ráadásul a kígyó is kitekeredett, és kiderült, hogy milyen nagy –, több sikoly is felhangzott.

A hangra, és a félelem szagára, amely a sikoltásokat követte, a vipera kiterjesztette a csuklyáját, és Harryre sziszegett.

A háta mögül hallotta, hogy Perselus kitartóan szólongatja – Harold! –, és talán az igazgató hangját – Lépjen hátra, Mr James!

Harry arra figyelt, mit mond a kígyó. Az állat dühös volt, kényelmetlenül érezte magát, és minden képzeletet felülmúlóan rettegett. Elsziszegte neki a panaszait, és a szándékait. Harry oldalra hajtott fejjel követte, ahogy a kígyó előre-hátra imbolygott, és figyelte, vajon le akar-e csapni rá. A kígyó, hangosan sziszegve, és csöpögő méregfogait kimutatva, a bámészkodók felé fordult.

Harry megmozdult egy kicsit a helyén, hogy egészen magára vonja a vipera figyelmét, minthogy ő volt a legközelebb hozzá.

Erősen koncentrálni kezdett arra a képre, amely lehetővé tette számára, hogy a sziszegő hangokból és szünetekből álló nyelven szólaljon meg, és beszélni kezdett. Vigasztaló, megnyugtató szavakat mondott a kígyónak, és a bocsánatát kérte.

A kígyó többé nem tett fenyegető mozdulatokat a diákok felé – Harryre koncentrált. Harry kitartotta a kezét, intett mindenkinek, hogy menjenek hátrébb, és felállt a helyéről, miközben párszaszóul továbbra is a kígyót nyugtatta. Mindkettőjüket csönd vette körül, míg Harry meggyőzte a kígyót, hogy tekeredjen össze.

Aztán az igazgatóra nézett, aki aggodalmasan őt szemlélte. Harry körbepillantott a teremben. Épp úgy érezte magát, mint másodéves korában: döbbent arcok, hitetlenség, vádló tekintetek. Csakhogy most mardekáros volt, úgyhogy a hatás sokkal rosszabb lesz.

Dumbledore átverekedte magát a tömegen, és Harry visszatért a múltból a jelenbe, mikor az öreg varázsló keze elhelyezkedett a vállán.

– Mr James?

Harry az igazgatóra nézett, aztán bólintott. – Ő felkészült, uram. Nem érti, hogy egy bűbáj hozta létre. De most már gond nélkül megszabadulhat tőle.

És így is lett. A kígyó nem mozdult feltekeredett testhelyzetéből, visszahúzta a csuklyáját, és mióta Harry irányítását követte, nem mutatott fenyegető magatartást. Hiába a segítő szándék, a suttogás azonnal újra elkezdődött a teremben, amint Dumbledore egy halk Ipera Ivanescával visszaküldte a kígyót a mágikus éterbe, ahonnan származott.

Harry arca megrándult, mikor a kígyó eloszlott, és ő Perselusra nézett. A fiatalember, a szeretője, megint azzal a közönyös kifejezéssel nézte, amely elrejtett minden igazi érzelmet. Harry nem tudta, hogy ez ilyen nagyon fájhat, csak most, mikor már megismerte, mi van az álarc mögött. Körülnézett a teremben, tekintete a Tekergőket kereste. Ők is iszonyodva bámulták, kivéve Sirius Blacket, aki messzire zengő hangon kihirdette: – Én mondtam nektek.

Felragadva a táskáját, Harry rohanvást elindult a teremből. Elhaladtában az asztal mellett, Lucius elkapta a kezét, hogy megállítsa a menekülését.

– Tehát igazi mardekáros vagy, Harold.

Ezt a hangszínt Harry még sosem hallotta a szőke fiatalembertől, ezért zavarodottan bámult rá, mélységes fájdalma elfojtotta a helyzetfelismerő képességét.

– Többé nem fogunk zaklatni sem téged, sem az ágyasodat. A Mardekár-ház tiszteli Malazár tehetségének birtokosait.

Harry tovább bámult, ezúttal meghökkenésében, minthogy Lucius kimérten meghajolt előtte, és a verőemberei is követték a példáját. Harry elhúzódott a fiú szorításából, és nekiiramodott; cipője csattogása visszhangzott a folyosókon.

Emlékezett még, milyen volt a második éve. A viccekre, a félelemre és a paranoiára. De itt, ebben az időben, még mindig élt egy baziliszkusz a Titkok Kamrájában. És ő inkább elkárhozik, minthogy véletlenül elkottyantsa magát a szörny létezéséről. Nem is említve azt az istenverte tényt, hogy Voldemort valószínűleg szívesen látna a seregében egy párszaszájú mardekárost.

Akarata ellenére a lába a Szükség Szobájába vitte. Még mindig olyan állapotban volt, ahogy hagyták, és Harry a kanapéra vetette magát. Az egy kicsit megingott a súlya becsapódásától, de Harryt nem érdekelte.

Nem volt biztos benne, mennyi idő telt el, mikor tudatára ébredt, hogy egy kéz dörgöli körbe-körbe a hátát. Elfojtotta a késztetést, hogy Ron, vagy Hermione nevét szólítsa, mert még időben rájött, hol is van éppen. Mélyet lélegzett, és lenyugodott, mikor az adrenalin-lökés okozta feszültség lassan felengedett.

Kicsit elfordította a fejét, és Perselus szemébe nézett, aki a kanapé mellett térdelt. Harry elfordult, és az arcát újra a karjai közé temette. – Kérlek, menj el – morogta.

A dörgölés nem maradt abba. – Nem akarok elmenni, Harold.

Harry még mélyebbre fúrta a fejét a kanapé párnájába, a szavai alig hatoltak át a karjai és a kárpit alkotta akadályon. – Nem tudok megbirkózni ezzel, Perselus. Túl sok minden történik, és túl gyakran.

A kéz elmozdult a hátáról, és a haját kezdte cirógatni. – Magyarázd el nekem, hogy mi a baj, Harold.

Harry a hangból kicsengő aggodalomra koncentrált, felemelte a fejét, hogy ismét a szeretőjére nézzen. Perselus arca már nem rejtett el semmit, minden érzelem látszott rajta, és lelepleződött Harry számára.

Megrázta a fejét. – Hát épp ez az, Perselus. Én akarom, de nem tehetem. – Harry arca világosan tükrözte a gyötrődését. Csapdába esett a paradoxon veszélye és a saját szükségletei között, és nem tudott szabadulni. Visszaejtette a fejét a kanapéra, nem igazán tudta, mitévő legyen.

Kis suhogó zajt hallott maga mellől, ahogy Perselus megmozdult, aztán érezte a másik fiú fejét az oldala mellett. – Akkor be kell érnem ennyivel, nem igaz?

10. Kiben bízhatsz?

Két héttel a kígyó-incidens után – ahogy Harry utalt rá –, az iskola populációja még mindig széles ívben elkerülte. Minden olyan volt megint, mint másodévben. Ő megjelent, és a beszélgetés abbamaradt. Belépett egy terembe, és a diákok bámultak. Még a professzorok is paranoiásan viselkedtek körülötte. Perselustól eltekintve, senki sem szólt hozzá, ha nem volt valaki más is a közelben.

De ezt az utóbbit sem ő, sem Perselus nem bánta igazán, mint ahogy meg is állapították. Egy gyakorlóóra után a laboratóriumban Harry megint panaszáradatba kezdett a helyzetről. Perselus türelmesen hallgatta, aztán csak annyit mondott: – Jobb szeretnéd, ha folyton a sarkadban lennének, és a kegyeidért versengenének?

Tekintettel arra, milyen tevékenységgel foglalták el magukat, amikor épp nem tanultak, Harry határozottan előnyösnek találta, hogy nem kell leráznia a többieket, hogy kettesben maradhasson a szeretőjével.

Persze Malfoy furcsán viselkedett.

Ahogy ígérte, az incidens óta elkerülte mindkettőjüket. Harry ezt különösnek találta, mivel elsősorban Lucius volt felelős az egész helyzetért. Kikérte Perselus véleményét is, elvégre ezzel a mardekáros társasággal neki több tapasztalata volt.

Harry elfelejtkezett róla, hogy az első rémuralma idején Voldemort valójában toborzott párszaszájúakat. Ennek ismeretében felhagyott a további töprengéssel, és még inkább elkerülte Malfoyt.

Vacsora után a halloweeni ünnepség előestéjén, Harry és Perselus készültek visszatérni az Mardekár klubhelyiségébe. Már így is elég időt töltöttek kettesben, hogy magukra vonják a figyelmet, és Malfoy újfajta hozzáállásával a társalgó újra kényelmessé vált számukra.

Harry nem tudta, mire számítson – mármint a szokásostól eltekintve –, mikor Sirius Black a Nagyteremből kilépve megállította őket.

– Még csak nem is szégyelled magad, mint ahogy kéne? – A kérdés bíráló, éles hangon érkezett. Harry unottan grimaszolt. Nem hagyta, hogy Sirius viselkedése beárnyékolja a keresztapja emlékét. Ha Pitont és Perselust is külön tudta választani egymástól a gondolataiban, akkor a keresztapját is el tudja határolni ettől a dühös fiatalembertől.

– Szerinted, miért kéne szégyellnem magam, Black?

Bosszús ábrázat felelt a kérdésére. – Mert készen állsz rá, hogy csatlakozz Tudodkihez, felteszem.

Harry sóhajtott, és felrántotta a bal karján a ruhája ujját, az alkarját a másik fiatalember orra alá dugta. – Nem vagyok halálfaló, Black.

– Még – köpte az arcába a választ ellenfele, aztán sarkon fordult és elvonult.

Harry engedett Perselus kitartó noszogatásának, és vele tartott az úton a klubhelyiségbe. Már nem első alkalommal történt, hogy füstölgött elkeseredésében. – Mi a fene baja van velem?

Perselus vállat vont. – Blacket kitagadták, az egész családja mindig mardekáros volt, és ő most griffendéles.

Harry a fejét rázta, nem árulhatta el, hogy ő már tudott Sirius problémájáról, és arról is, hogy az igazából sosem oldódott meg.

A társalgó sarkában helyezkedtek el, megkaparintottak maguknak két, nagyjából különálló karosszéket. Körülbelül egy órával később történt, hogy Malfoy megközelítette őket. Harry felnézett az átváltoztatástan-könyvből, csak hogy lássa, amint Lucius türelmesen vár a jelenléte tudomásulvételére. Harryt határozottan kényelmetlenül érintette a tapasztalat, és még inkább taszította a benne foglalt hódolat.

– Mi van, Malfoy?

A férfinek csak ennyire volt szüksége, hogy közelebb lépjen. Harry egy kicsit hátrébb húzódott a székében, mikor Malfoy letérdelt mellette, és vetett egy zavarodott pillantást Perselus felé, aki vele szemben ült. Perselus csak megrázta a fejét, hogy jelezze, neki legalább annyira nincs semmi elképzelése, mint Harrynek.

– Harold, az Uram úgy utasított, hogy közvetítsem feléd az üdvözletét és meghívását, hogy találkozz vele.

Harry szeme elkerekedett, amit Malfoy a hatalmas megtiszteltetés miatt érzett meglepetés kifejezéseként értékelt.

– Igen, látom, megértetted. Uram meg kíván ismerkedni azon testvérével, aki egyaránt osztozik vele Házában és tehetségében.

– Szükségem van némi időre, hogy fontolóra vegyem – sikerült Harrynek kinyögnie, nem azért, mert ki akarta vívni a Nagyúr haragját, hanem, hogy időt nyerjen, és először konzultálhasson másokkal.

Lucius biccentett. – Eljuttatom hozzá az üzenetedet, amikor készen állsz.

Harry még mindig megdöbbenve figyelte, ahogy a szőke kicsit meghajolt, majd hátrálva távozott, ismét magukra hagyva őket. Harry Perselusra nézett, aki figyelmesen szemlélte a fejleményeket.

– Perselus, mi folyik itt?

A másik fiatalember kicsit megvonta a vállát. – Éppen készülnek besorozni.

Harry megrázta a fejét. – Azt értem, de... Miért?

Perselus felvonta a szemöldökét, és végigmérte a szobát, hogy jelezze, a hely nem elég biztonságos. – Menj a laborba, kikészítettem neked egy könyvet átnézésre. Pár perc múlva én is ott leszek.

***

Harminc perccel később Harry már ötödször olvasta át a bejelölt részt a bűbájokról szóló könyvben. Egyszerűen nem hitt a szemének, hogy a bűbáj, amiről olvasott, egy lélekkötő bűbáj... Tudta, hogy léteznek ilyenek, sokkal bonyolultabbak is, amelyeket hivatali eskükhöz – és nem meglepően, a Sötét Jegyhez – használtak.

Harry még mindig nem jutott szóhoz, mikor megfordult egy másik személy érkezésének hangjára. Már hozzászokott, hogy Perselus haja lankadt rendetlenséggé olajozva lógott a feje körül. De... Harry becsukta kissé kinyílt száját.

– Perselus, te... – Megállt, mert képtelen volt leírni, hogy szeretője milyen elragadóan festett. Perselus leszedte azt a valamit, amit a haja kiegyenesítésére szokott használni, és természetes állapotában hagyta. A természetes állapot pedig lágy hullámokat jelentett, amely nem látszott sem kérkedőnek, sem túlontúl ápoltnak. Pont azt a stílust képviselte, amelyet a mugli nők gyakran próbáltak megvalósítani, hogy szexinek tűnjenek, de amelyet nem lehetett igazán hamisítani.

Piros színfoltok jelentek meg Perselus orcáin. – Azt mondtad, hogy semmit sem kell elrejtenünk egymás elől.

Harry odament hozzá, és szorosan megölelte. – És komolyan is gondoltam. – Egy pillanatig simogatta a tiszta fürtöket. – Bevallom, nekem ez sokkal jobban tetszik.

Áthúzta a fiatalembert a másik asztalhoz, ahol a varázsigés könyvet olvasta. A kezüket egymáséba fonva bámult le az oldalra.

– Perselus, ugye tudod, hogy ha egyszer ezt megcsináljuk, már nem lehet felbontani.

A másik némán bólintott. – Igen, tudatában vagyok. Ez egy lélekfogadalom, egy lélekkötés.

Harry ránézett. – Miért velem?

– Azért, mert bízom benned. Azért, mert az apám Voldemortnak ígért engem, és ez biztosít nekem egy kis szabadságot, ha nem sikerül elkerülnöm azt a sorsot. – Az utána következő „azért, mert szeretlek” gondolat kimondatlanul maradt az elsötétedő szobában.

Harry bólintott. – A muglik ezt kézfogónak hívnák, Perselus.

Újabb bólintás. – Azt is tudom. De nem kell félned, Harold. A varázslat nem fogja hagyni, hogy egymáshoz kötve maradjunk, ha létezik olyan idő, amikor nem illünk egymáshoz. A bűbáj nem ismeri el a mugli válás fogalmát, mert nincs rá szükség.

Harry mély lélegzetet vett. Nem tudta, hogy amibe belevágni készül, vajon tényleg jó ötlet-e.

– Elfogadom az ajánlatodat.

Mikor végrehajtották a varázslatot, a mágia egy fogadalommal egymáshoz kötötte a lelküket. Azzal a fogadalommal, hogy megvédik, segítik, szeretik egymást, és gondját viselik egymásnak. A szavak ugyanazok voltak, melyeket a muglik használnak, csakhogy ez varázslók között történt, és sem az állam, sem az egyház meg nem másíthatta. Mikor végeztek, Harry kimerülten egy székbe hanyatlott, de egy riadt fájdalomkiáltással rögtön fel is pattant, mikor a támla megnyomta a lapockáját.

Meglazította a talárját, aztán levette az ingét, hogy Perselus megvizsgálhassa a fájó pontot. Morcosan hátranézett, mikor a másik fiú kuncogni kezdett.

– Ez a családom címere. Valószínűleg azért jelent meg, hogy jelezze a kötés sikerét.

Perselus megfordult, és levette a saját talárját és ingét, majd megmutatta a lapockáját Harrynek. Harry egy pillanatig elképedve nézett, hiszen tudta, hogy a mágiát nem lehet félrevezetni. A bűbáj a lelküket kötötte egymáshoz, és Harry lelke tudta, ki ő valójában. Jövendőbeli bájitalmestere lapockáján, jól láthatóan és pontos részletességgel, ott díszelgett a Potter család címere.

– Neked is van – suttogta Harry.

Mindketten felöltöztek, és készültek visszatérni a klubhelyiségbe. Perselus megállította, mielőtt kiléptek a szobából. – Az lenne a legjobb, ha erről senki sem tudna.

Harry egyetértett. Nem bízott magában, és a helyzetben, amit okozott. Vajon ebből paradoxon lesz?

Perselus megérintette. – Én nem szégyellem, Harold. Csak ezt a rituálét általában nem használják, miután bizonytalan a kimenetele, hogy sikerül-e a kötés, vagy sem. – Hosszú ujjú kezével a talárja zsebébe nyúlt, és kivett egy kis aranytárgyat. Egy gyűrű volt, amely egy csavarodó aranykígyót ábrázolt, két kis smaragd-szilánk szemmel, és amely a szájával a saját farkát fogta, soha véget nem érő körben.

– Fogadd el, mint az ígéretünk mindenki számára látható jelét.

Harry átvette a gyűrűt, és levette az ezüstből valót, amelyet Dumbledore-tól kapott. – Ezen és a pálcámon kívül semmim sem maradt – mondta, és Perselus markába nyomta.

Ahogy elhagyták a szobát, érezték, hogy egészen új szinten találnak vigaszt egymásban.

11. A paradoxon paradoxona

A halloweeni ünnepség napja tisztán és hidegen köszöntött a Roxfort kastélyra. Az ünnep pont hétvégére esett, így az első roxmortsi hétvége izgalma elegyedett az előttük álló este emelkedettségével.

Harry és Perselus a többi diákkal együtt indultak el a Roxfortból. A rövid séta Roxmortsig megnyugtató emlékeztetőül szolgált a kastély falain kívüli világról. Harry azzal szórakozott, hogy azt nézte, melyik üzletek léteztek már ebben az időben is. Madam Rosmerta hiánya egy kicsit furcsa volt, de elképedve látta, hogy Zonko bazárja nem csak, hogy létezett, de igen élénk forgalmat bonyolított.

Kószáltak egy kicsit az utcákon Perselusszal, mielőtt elhelyezkedtek egy padon egy kis parkban. Egy darabig semmitmondó, jelentéktelen, megjegyzésre sem érdemes témákkal ütötték el az időt. Az osztálytársakról, tanárokról, tanórákról beszélgettek – azok a szokásos témák, amelyekre a Ronnal és Hermionéval – vagy az éppen aktuális barátjával –  töltött kellemes időkből emlékezett.

Hirtelen robbanás zavarta meg a békés pillanatot.

Harry megugrott a hangos zajra, és az épületek fölé nézett, ahol néhány utcával arrébb a Sötét Jegy emelkedett a levegőbe. Az arca elsápadt, és egy pillanatig eltöprengett, hogy talán jobb lett volna, ha a kastélyban marad.

Perselus a maga részéről viszont felállt, előhúzta a pálcáját, és a fák felé hátrált. – Harold, gyere velem. Ha távol maradunk a tömegtől, nem fognak foglalkozni velünk.

Harry a fejét rázta döbbenetében. Nem segíthetett. Nem kockáztathatta, hogy itt és most meghaljon, hiszen életben kellett maradnia, hogy legyőzhesse Voldemortot a jövőben. Most a  saját erkölcsi érzékével került ellentmondásba.

Még mindig az egymással viaskodó gondolatoktól dermedten ült, mikor Perselus a karjánál fogva felrángatta őt a padról, és el a park nyílt területéről. Kiszabadulva a kábulatból, gyorsan körülnézett.

– A Szellemszállás csak egy utcányira van, oda kell mennünk.

Perselus úgy nézett rá, mintha meghibbant volna, de mikor Harry elindult, követte. Szerencséjükre, a támadás, és az amiatt bekövetkező zavargás a város másik felére összpontosult, ahol bőségesen voltak üzletek, és ennélfogva diákok.

Amint elérték a Szellemszállást, Harry megkerülte az épületet, hogy megtalálja a bejáratot. Mikor megtalálta, egy gyors Alohomorával elintézte a zárat, és bement.

Perselus összezavarodva figyelte őt, de utánament, mikor Harry belépett. Biztos, hogy valaki már jelentette a helyzetet, vagy bagollyal, vagy a hopp-hálózaton, az iskolának, így Harry arra összpontosított, hogy az alagúton keresztül kijussanak az épületből. Rövid kirándulás volt, legalábbis rövidebb, mint amire számított, és ő megállt az elsötétített kijáratnál, a pálcája beteges fénnyel világította be a járatot.

Ennyi fény is elég volt, hogy lássa a gyanakvást szeretője arcán.

– Honnan tudtál erről?

Harry nem tudta, hogyan válaszoljon a kérdésre, így egy féligazság mellett döntött. – Perselus... – Fájt a tudat, hogy hazudnia kellett az egyetlen személynek, akit szeretett. – Nem mondhatom el neked, de majd meg fogod érteni.

Kinyitották a bejáratot, és egy hosszú bottal, amelyet direkt azzal a céllal hagytak ott, megbénították a még fiatal fúriafűz mozdulatait. Együtt szaladtak a kastélyig, elsiettek a fiatalabb diákok mellett, akik még nem hallottak a támadásról, és egyenesen az igazgató irodájába tartottak.

Amikor odaértek, Harry kinyitotta a bejáratot a jelszóval, amelyre még emlékezett. Fent az igazgató aggodalmasan várt rájuk. Harry bár alig kapott levegőt a futástól, megkísérelt kipréselni valami magyarázatot, de az igazgató félbeszakította.

– Már tudok róla, Mr James. Itt várjanak, amíg visszatérek.

Mikor az igazgató eltűnt a kandallóban, Perselus Harryhez fordult.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondd nekem, mi történt, Harold.

Harry kinyúlt felé, ahogy megszólalt. – Perselus...

Perselus elhúzódott, és leült az egyik karosszékbe szemben az íróasztallal. – Ülj le, és mondd el. Ne hazudj többet. – A hangja dühös volt, az arca kifürkészhetetlen.

Harry grimaszolt, de leült. – Nem mondhatom el neked, Perselus. Én akarom, Merlinre, annyira akarom, de nem lehet.

– Akkor mondj el annyit, amennyit lehet.

Egy darabig csendben ültek, amíg Harry megfontolta, hogyan fogalmazza meg a magyarázatát. – El kell mennem. Nem maradhatok tovább itt a Roxfortban. Nem tudom megmagyarázni, és nem mondhatom el neked, hová megyek.

A fájdalom áttört a közönyös maszkon. – Egyszerűen elmész?

Harry lehunyta a szemét, remélte, hogy könnyebb lesz, ha nem kell látnia közben azt az embert, akit annyira megszeretett.

– Igen.

– Ha nem leszel itt, nem lesz lehetőségem, hogy kitérjek a családom nyomása elől.

Mindketten megértették, mire utalt Perselus, de nem érezték szükségét, hogy ebben az irodában bővebben kifejtsék.

– Tudom. – Nyilvánvaló fájdalom csendült Harry hangjából, ahogy beszélt, de folytatta. – Szeretlek, Perselus. Tudom, hogy meg fogsz gyűlölni engem, de próbálj emlékezni rá, hogy ebben mindig őszinte voltam.

Harry hallotta, hogy a másik fiú megmozdult. Mikor megérezte valaki jelenlétét maga előtt, kinyitotta a szemét. Perselus lehajolt és megcsókolta. A csók gyengéd volt és édes, és a búcsúzás gondolata könnyeket csalt mindkettőjük szemébe.

– Az örökkévalóságig kötöttük egymáshoz magunkat. Térj vissza hozzám, amikor tudsz.

Harry némán ült, míg szeretője megfordult, és elhagyta az irodát. Egyedül már nem próbálta meg kordában tartani a könnyeit. Azok lecsordultak az arcán, de csak ezek utaltak a mélységes fájdalomra, amelyet belül érzett.

Három óra elmúltával Harry úgy érezte, az iroda kihűlt a lobogó tűz ellenére, míg az igazgató visszatértét várta. Mikor Dumbledore megérkezett, csendesen nézte fiatal védencét, mielőtt helyet foglalt az íróasztalánál. Harry szólalt meg először.

– Ideje, hogy elmenjek. Tudom, hogy nem tud visszaküldeni, de valószínűleg így lesz a legjobb.

Dumbledore bólintott. – Nem lesz könnyű.

Harry cinikus éllel nevetett fel. – Viszont Voldemort egy gyerekre fog számítani, és egy férfival kell szembenéznie helyette.

Az igazgató egyetértett. – Megtettem a szükséges előkészületeket. Lesz pénzed, hogy boldogulj, és ezzel az évfolyammal teheted le a záróvizsgát. Benyújtottam a születéskori személyiséged és a jelenlegi összevonása iránti törvényes folyamodványt. Természetesen meghatározott időpontig zárolva.

Most Harryn volt a bólogatás sora. – Rejtve maradok, ahogy megegyeztünk. Azután utazni fogok. Eleget tudok a történésekről, hogy biztonsággal távol tartsam magam a bajtól.

Az igazgató felállt. – Mint a Titok Őrzője, őrt állok feletted.

Harry is felállt. – Mint a Titok, rejtve maradok.

Ezzel a szóbeli megerősítéssel pecsételték meg a megállapodást, amely bár nem volt kellemes, a szükségszerűségéhez nem fért kétség. Harry már rosszul volt tőle, hogy egész életében annak megfelelően kellett cselekednie, ami szükségszerű, és már nagyon várta a napot, mikor végre önmaga lehet.

A kandalló felé lépett, készen rá, hogy a rejtekhelyére utazzon, de megállt. Nem tudta, vajon a következő szavai paradoxont okoznak-e, vagy épp megelőznek egyet, de túlságosan szerette Perselust, hogy ezt a véletlenre bízza.

– Albus... Amikor eljön hozzád, amikor megbánja, védd meg. Őrizd meg őt biztonságban nekem.

Az igazgató bólintott, és a kezét a fiatalember vállára tette. Miután Harry eltűnt a fellobbanó zöld lángok között, megint arra gondolt, milyen helytelen ekkora terhet rakni azokra az ifjúi vállakra.

12. Az rejtőzködés évei

Húsz év lefolyása alatt a smaragdzöld szemek világot láttak, megváltoztak. A fiatal felnőtt értelmes, de kicsit naiv szeme egy majdnem negyven éves férfi érett és mérlegelő tekintetévé alakult.

Nem volt könnyű rejtve maradni. És alkalmanként megszakította a bujkálást, hogy álcázó káprázat alatt végignézze, ahogy múltjának egy-egy történése bekövetkezett. Brit varázslóújságok segítségével, még utazásai alatt is, mindig nyomon követte az eseményeket.

Turbános keletiként elvegyült az Abszol úton ünneplő tömegben aznap éjjel, mikor egyéves önmaga száműzte Voldemortot. Bizarr tapasztalat volt figyelni a tömeget, ahogy ünneplik a pusztulást.

Évekkel később újra visszatért az Abszol útra. Ezúttal azért volt távol, mert a keleti országok varázslatait és a meditációt tanulmányozta. A turbán adta az ötletet. És útnak indult, hogy lássa, másutt hogyan kezelték a mágiát, és vajon van-e valami új, amit megtanulhat. A visszatérése rövidre szabottra sikerült. Ahogy újabb álcázó bűbáj leple alatt az Abszol úton sétált, hitvesét látta kilépni a Zsebpiszok közből. A látvány fizikailag megrázta, és minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne rohanjon oda. Ez a tapasztalat üldözte el.

Akkor Egyiptomba ment. A lelke mélyén szórakoztatónak találta, hogy a Gringotts átoktörőivel dolgozzon. A hivatásosokkal szemben, ő szabadúszó volt, akit a legnehezebb munkákhoz béreltek fel. Miután felvettek egy Weasley nevű, vörös hajú ifjút, tudta, hogy ideje továbblépni. De ott, abban a poros országban, társra talált.

Valójában a főnix találta meg őt. Arany és skarlátvörös színével Fawkesra emlékeztetett, s bár a mintázata egy kissé eltért, hasonló volt a viselkedése. Isisnek nevezte el, és a madár elfogadta. És mikor távozni készült, vele tartott. A sötét időkben, amikor az emlékei felülkerekedtek rajta, és a vágy, hogy korábban hazamenjen, szinte megfojtotta, Isis vigasztalta.

Egyiptom után Dél-Amerikába ment. Dél-Amerika forró volt, épp mint Egyiptom, de a levegő magas páratartalma miatt csak rövid ideig maradt. Valakinek, aki húsz évi távollétre kényszerül, csupán egy-két év rövid időt jelent.

Ezúttal mikor visszatért, úgy döntött, hogy Angliában marad. A kis lélekszámú varázslóközösség ellenére, mindig akadt elég hely egy magányos különcnek, aki elkerülte a többieket. Így lehetősége volt felkeresni az Abszol utat, hogy a fejét rázza fiatal önmaga roxforti éveinek sajtóvisszhangján, és hogy várjon.

Mert egész idő alatt ezt csinálta – várt.

Isistől eltekintve, lelke csak az Albusszal való kommunikációból merített vigaszt. Az üzeneteket természetesen kódolták. A leveleket új és régi védőbűbájok és átkok alá zárták. Mindig Isis, vagy Fawkes szállította őket. Egyik varázsló sem foglalkozott vele, hogy az, aki képes megszerezni egy pergamentekercset egy főnix karmából, valószínűleg le tudja küzdeni a védőbűbájaikat is. A védelmek csupán szórakoztatásukra szolgáltak. Módszerül szolgáltak a tudás átadására, és az egymással való tréfálkozásra.

Azok a levelek tartották benne a lelket. Híreket hoztak, biztatást, és életadó hitet, hogy a világ vár reá. A lelke mélyén tudta, hogy a többség nem taszítaná el őt. Tudta, hogy Dumbledore a szívén hordozza az egész történetet, és bátorítaná őt. Azonban ő még mindig a hitvestársához akart visszatérni. Fizikai fájdalommal járt rágondolni, olyan hiányérzettel, amelyet nem lehetett enyhíteni. Egyik fele azon tűnődött, vajon Perselus megöli-e, amint megpillantja. De a másik felét már nem érdekelte többé.

És végre a várakozás véget ért. Ahogy felkészült, hogy lezárja Harold Jamesként töltött életét, Harry szemügyre vette az ingóságait. Két hetet ad Dumbledore-nak az eltűnése után, mielőtt visszatér, ahogy megegyeztek. De az nem jelenti azt, hogy nem küldhet ajándékokat.

13. A visszatérés

Ron a vacsoráját böködte, és együttérzően bólogatott, amíg barátnője tovább panaszkodott.

– Újabb két tekercset adott fel ma, Ron. Két tekercset! – A lány lecsapta a villáját az asztalra, és metsző tekintettel bámulta a tanári asztalt. – Nem tudom, mi a baja Piton professzornak, de végeredményben egyetértek veled. Az az ember gonosz.

Ron önelégülten vigyorgott, és csendben maradt. Első alkalommal azt próbálta javasolni, hogy Hermione adja le a tárgyat, másodszorra csínyeket és poénkodást, de harmadjára már tudta, hogy jobb, ha hallgat.

Hermione egy pillanat alatt lenyugodott, és Ron nyúlt, hogy megfogja a kezét. A lány mélyet sóhajtott. – Tudom, hogy Dumbledore azt mondta, Harry egy héten belül visszatér, de én aggódom.

Ron gyengéden megszorította a kezét. – Tudom, Mione, én is.

Mindketten felnéztek, mikor egy főnix kiáltása tört át a vacsoraidői beszélgetés okozta hangzavaron. Összezavarodtak, amikor észrevették, hogy Fawkes csendesen ült a helyén, Dumbledore székének támlája tetején. Követve az igazgató pillantását, megfordultak, és látták, ahogy egy új főnix jelenik meg a semmiből a terem végében, és a tanári asztal felé tart.

A diákok, akik fölött a madár elrepült, elhajoltak és arrébb mozdultak. A főnix egy hatalmas, nehéz ládának látszó tárgyat cipelt röptében. Nem számít, mennyien tudták, hogy a főnix elbírja azt a súlyt, ennek ellenére nem akarták megkockáztatni, hogy pont a nyakukba ejtse.

A főnix leszállt a főasztal elé, gyengéden leeresztette a ládát, de az még úgyis nehéznek hangzó puffanással, és némi lánccsörgéssel ért földet, ahogy a láncok, amelyeknél fogva a főnix tartotta, elhelyezkedtek a talajon. Terhétől megszabadulva a madár a csőrében lévő levelet felajánlotta az igazgatónak.

Amíg Dumbledore a levelet olvasta, a kíváncsiság a tetőfokára hágott a teremben. A vacsora abszolút csendben folytatódott, de mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogy kiderüljön, mi történik. Percek teltek el, mielőtt az igazgató összehajtotta a papírt, és a talárjába dugta. Felemelkedett a helyéről, és végigment a tanári asztal mentén, hogy mondjon pár szót Piton professzornak. Azután, ahelyett, hogy a tanárok ajtaján távozott volna, lelépdelt az emelvényről, és a Griffendél asztala felé tartott.

Ron szeme elkerekedett egy kicsit, mikor Dumbledore közvetlenül mellette megállt. – Mr Weasley, Ms Granger, kérem, jöjjenek velem.

Ők felálltak, hogy kövessék, és vállat vontak háztársaik érdeklődő pillantásaira és kérdéseire. A gyerekek figyelték, ahogy Piton a ládát maga után lebegtetve elindult az igazgató és a két növendék után.

Mikor az igazgató irodájába értek, a két fiatal helyet foglalt és figyelt, mivel nem tudták, mitévők legyenek, míg bájitalmesterük majd megfeszült, ahogy a mondandóját próbálta visszafojtani. Végül csak elbukott, és így a feszültség is enyhült.

– Albus, mi folyik itt? – Ingerültség helyett Piton inkább kimerültnek hangzott. Ron és Hermione is az igazgató felé fordultak, még mindig nem tudták, mi a szerepük ebben az egészben.

– A levél és a láda Mr Pottertől jött. Megkért, hogy osszam szét a tartalmát, még az ő érkezését megelőzően.

Ron és Hermione váltottak egy pillantást, és gyorsan a tanárukra néztek. Dumbledore is lebegtethette volna a ládát, mit keres itt Piton? Különösen egy olyan Piton, aki most a kezébe temette az arcát, és kétségbeesetten próbálta figyelmen kívül hagyni a szoba többi részét.

Különös volt a gondolat, hogy az ember megfeledkezhet egy főnixről, velük mégis így esett. A madár, amely nyilvánvalóan követte őket, most lehuppant a szoba végében lévő ideiglenes ülőhelyéről, és a bájitalmester vállára röppent. Trillája betöltötte a teret, ahogy fejét a férfihoz dörgölte.

Ron megrémült a jelenettől, de Hermione mozdulatlanná dermedt, csak a gondolatai vágtattak. Olvasott valamit a főnixekről... Valamit, ami megmagyarázná ezt a viselkedést. Azonban az igazgató félbeszakította, még mielőtt a lány eredményre juthatott volna.

– Miután Isis, úgy tűnik, kedvel téged, Perselus, talán neked kéne gondoskodnod róla.

Az igazgató figyelmen kívül hagyta a halálos pillantást, amely legfiatalabb professzora lelógó haja alól érkezett. Ehelyett figyelmét a két diákra fordította. Pálcája egyetlen intésére a láncok lehullottak a ládáról, és a tető felemelkedett. Nem sok volt benne. Leveleknek látszó papírok százai, és egy pár könyv a tetején.

– Mr Weasley, Harry úgy tájékoztatott engem, hogy megtarthatja a Tűzvillámát. Ő szerzett egy új seprűt magának.

Ron meghökkent, de minden képzeletet felülmúlóan örült. – Azta...

Az igazgató folytatta. – Ms Granger, a könyvek az önéi.

Hermione közelebb hajolt, és megtekintette a három könyvet, amíg azok a láda tartalmának tetején feküdtek. Lenyűgözőek voltak, olyanok, amilyeneket még az iskola könyvtárában sem látott, és legalább az egyikről úgy látszott, hogy valami keleti nyelven íródott. Benyúlt a ládába, és óvatosan kivette őket, ezzel felfedett egyetlen levelet, amely nem volt összekötözve, hanem a tetején feküdt a többinek. A külső részén csak egyetlen szó állt: Perselus.

Ahogy kivette a barátjától kapott ajándékot, felismerte a kézírást. Úgy nézett ki, mint Harryé, de nem pontosan úgy... És mióta címezte Harry Pitont a keresztnevén? Hermione pillanatnyilag elnyomta a kíváncsiságát, mikor az igazgató megszólalt.

– Most visszatérhetnek a klubhelyiségükbe.

Ron és Hermione távoztak az irodából, magukra hagyva Pitont és Dumbledore-t. Piton keze elindult a legfelső levél felé, de megállította magát, és visszakuporodott a székbe.

– Mik ezek, Albus?

– Levelek. Tudtam, hogy írja őket, de azt nem, hogy meg is tartotta. Minden héten egyet, az elmúlt húsz évben.

Piton kinyúlt, és lezárta a láda tetejét. – Ezeket magammal viszem.

Az igazgató biccentett, meghagyta a bájitalmesterének a méltóságot, hogy magában olvassa át a személyes ügyeit.

– Elnézést kérjek a nevedben a Rendtől, vagy velem jössz ma este?

Piton láthatóan vívódott egy pillanatig, aztán elhatározta magát. – Nem húzom ki magam egy megbeszélés alól csak azért, hogy a múlton rágódjak. – A hangja szigorúan csengett, de Dumbledore gyanította, hogy ez a szigor inkább magára irányul, mint valaki kívülállóra.

– Akkor induljunk.

***

Egy óra múlva a Főnix Rendje összegyűlt. Továbbra is a Nemes és Nagy Múltú Black Család házában találkoztak. Ez manapság Remus Lupin birtokába tartozott. Az őrült házimanó nélkül a ház egészen kellemes és biztonságos találkozóhelynek bizonyult.

Amint Dumbledore megnyitotta a gyűlést, a résztvevők elcsendesedtek. Az egyetlen szokatlan arc Bill Weasley-é volt, aki szabadságot kért a Gringottstól, hogy velük tarthasson. Piton a sarokban maradt, nem volt képes elviselni az asztal közelében uralkodó bajtársiasságot.

– Ma este Mr Potter ügye kerül megvitatásra.

Dumbledore bejelentésére a csend megtört, és több hang is beszélt egyszerre. Mindannyian elégedetlenek voltak, amiért nem kaptak válaszokat a kérdéseikre. A locsogásból Molly Weasley hangja emelkedett ki. – Albus, hol a fiú? Biztos, hogy semmi baja?

Dumbledore felemelte a kezét, hogy elcsendesítse a többieket. – Mr Potter jól van. Habár, tájékoztatnom kell mindannyiótokat, hogy ő már nem az a fiú, mint akire emlékeztek.

Még több zaj, még több kérdés következett, és Piton gúnyosan mosolygott a háttérben. Ha Albus arra számított, hogy ezt majd nyugodtan fogják fogadni, akkor tévedett, és ha már Pitonnak szenvednie kellett, abszolút hajlandó volt elviselni, hogy másoknak is jusson némi kényelmetlenség. A szeme sarkából észrevette, amint egy újabb személy lépett be a konyhába, kihúzta a pálcáját, és feltűnés nélkül az idegenre fogta, ahogy feléje fordult.

Az ott álló személy láttára lefagyott, mozdulatlanná dermesztette a sokk. Minden kétséget kizáróan, Harold előnyére öregedett. Izmos volt és jóképű, negyvenhez közeledő korának megfelelően. Persze a varázslók hosszabb életpályájának figyelembe vételével, ez aligha számít meglepetésnek. Harry vetett egy gyors pillantást hitvestársára, és felvonta a szemöldökét a kivont pálca láttán. Aztán a többiek felé fordulva félbeszakította a zenebonát, hogy megkímélje Dumbledore-t.

– Tudom, hogy a színre lépésem még egy hétig nem lett volna esedékes, de úgy gondoltam, talán elkél némi segítség, Albus.

A szobában minden lárma elült, ahogy minden jelenlévő boszorkány és varázsló az új jövevény felé fordult, akinek tarkóján összefogott hosszú haja szabadon hagyta az arcát és a homlokát. A sebhely sápadtan rajzolódott ki a napbarnította bőrön. Lehet, hogy az egész társaság akcióba lendült és támadott volna a felnőtt Kis Túlélő jelenléte feletti hitetlenségükben, ha Dumbledore reakciója meg nem állította volna őket.

– Isten hozott, Harry!

14. Találkozások annyi év után

Dumbledore üdvözlése után újra robbanásszerűen emelkedett az általános zajszint, az emberek gyanúikat hangoztatták, elképedésüket osztották meg egymással. Harry csak a fejét rázta, és elindult Dumbledore felé. Végignézett a Rend tagjain, megjegyezte, ki kételkedett benne, ki látszott megdöbbentnek, és – mint számára a legfontosabbat – hitvestársa egykedvű ábrázatát.

– Hát, nem ma volt, mikor utoljára találkoztunk, Albus.

Az idősebb varázsló elmosolyodott. – Túlságosan is régen, fiam.

Harry kitárta a karját, és megölelte az öreg igazgatót. Most, hogy visszatért, maga is meglepődött a saját érzelmei hevességétől. Ha mélyen magába nézett, gyanította, hogy az érzelmi megrázkódtatás részben a párjával való fizikai közelségnek volt betudható, amelyet húsz éven át megtagadott elkötelezett lelkétől. Azonban azzal majd később foglalkozik. Nem gondolta, hogy Perselus különösebben méltányolná, ha a magánügyeikből látványosságot csinálna az egész Rend előtt.

Dumbledore-tól elfordulva, Harry észrevette, hogy az egyetlen személy, aki elcsendesedett, Remus Lupin volt. Harry feltartotta a kezét. – Tudom, hogy ez komoly megrázkódtatás. Van valakinél Veritaserum?

Erre elcsendesedtek, és kotorászás hangzott. Harry nem lepődött meg, amikor torokköszörülést hallott a szoba sarkából, és egy elegáns kéz feltartott egy tiszta üvegfiolát. Harrynek elszorult a torka. Iszonyatosan hiányzott neki ez az ember.

– Köszönöm, Piton professzor.

Az asztalnál ülők előre adták a fiolát, és Harry elhelyezkedett Dumbledore székében. Kimérték az adagot, beadták, aztán csend ült a szobára, amíg arra vártak, hogy a szérum hatni kezdjen. Tisztán látszott, amikor ez bekövetkezett, mert megtörve a lezser vidámság maszkját – amelyet a szobába lépése óta viselt –, hatalmas, idétlen vigyor ömlött el Harry arcán. A férfi láthatólag a semmibe vigyorgott, és a jelenlévők közül senki sem vette észre, hogy valójában a mosoly fókuszpontjában a szoba hátsó sarka állott.

Alastor Mordon, az örök gyanakvó, halkan beszélt Dumbledore-ral, mielőtt előállt, hogy levezesse a kihallgatást.

– Mi a neve?

A választ egy gyors sorozat pislogás előzte meg. – Harry James Potterként születtem, de Harold Jamesként éltem.

– Mi történt egy héttel ezelőtt, mikor eltűnt a Roxfortból?

– A támadásban a talajra estem. Aktiváltam a zsupszkulcsot, amelyet Dumbledore adott nekem. Az egyik halálfaló megpróbált megátkozni a Halálos Átokkal. A kettő együttesen hatott, és én a múltban találtam magam.

– Hol és mikor a múltban?

– A Roxfortban. Az apám hetedik évében.

– Hogyan tért vissza?

Nem úgy tűnt, mintha Harry kábult tekintete különösen fókuszálna bármire is. – A fáradságosabb módon. Nem volt mód rá, hogy visszaküldjenek. Azóta az alatt a név alatt éltem, amit Albus adott nekem. Nem jöhettem vissza, amíg el nem mentem.

Rémszem sóhajtott és bólintott, a többiekre nézett, hogy lássa, van-e még valakinek kérdése. Bill Weasley szólalt fel. – Pár évvel ezelőtt Egyiptomban dolgoztál?

Harry lassan bólintott. – Igen. El kellett mennem. Láttam őt az Abszol úton. Maradni akartam. – Harry hangja kezdett elfulladni. – Merlinre, annyira maradni akartam, elmondani neki, könyörögni...

A hangja elhalkult, ahogy Dumbledore a kezét a vállára fektette. – Elég, Harry.

A férfi a székben elhallgatott, és Dumbledore végignézett a Renden. – Nem lesz több személyes kérdés. – A szigorú pillantás valamelyest lecsillapította a kíváncsiságot, de nyilvánvalóan valamennyi még maradt belőle.

A hetyke legidősebb Weasley fiú elszégyellte magát. –  Bocs, Harry... Néhányan a csapatban úgy gondolták, hogy meglehetőst szexi voltál. Csak biztosra tudni akartam, hogy ki után csorgattuk a nyálunkat, és hogy vajon még mindig megkapható-e. – Egy vigyor és egy vállrándítás a szülei felé megbocsátó sóhajt nyert számára az anyjától.

Harry, aki még mindig teljesen a szérum hatása alatt állt, megszólalt: – Sosem volt megkapható. Lélekkötésben vagyok.

A csend még inkább elmélyült, ahogy a varázslók az újra megjelent Harry Potterre bámultak. Molly Weasley felszólalt, mielőtt még lebeszélhette volna magát róla. – De Harry, miért?!

Az idétlen vigyor tovább szélesedett. – Mert szerettem őt... Még mindig szeretem.

A rendtagok kicsit felugrottak a helyükről, mikor az asztal közepén álló sütőtöklé üvegkancsója összetört, és mindannyiukat beterítette szilánkokkal és ragacsos lével. Dumbledore figyelmeztető pillantást vetett a bájitalmesterére, hogy fegyelmezze magát, de megragadta a lehetőséget, hogy vessen egy némítóbűbájt Harryre, hogy megvédje őt a további kérdésektől.

– Ennyi elég lesz. Ő Harry Potter és Harold James egy személyben. Már évekkel ezelőtt hivatalosan is benyújtottuk a kérelmet, hogy egyesítsék a kettőt. Egyelőre az iskolában fog rejtőzni, mint Harry Potter. Közeledik a végső összecsapás, és Voldemort nem számít rá, hogy egy tapasztalt férfival fog szembenézni.

Az asztal körül mindenütt bólogattak, ahogy a Rend megértette a titoktartás fontosságát. Az emberek szedelődzködni kezdtek, hazaindultak, hogy megmosakodjanak, elsuttogott varázsigékkel begyógyították a kisebb vágásokat. Nemsokára csak Dumbledore, Lupin, Piton és Harry maradt a helyiségben.

Remus nem mozdult a helyéről, de most a professzorra, aztán az igazgatóra nézett. – Én is abban az osztályban voltam, Albus. Emlékszem rá.

Dumbledore bólintott, és hagyta, hogy a vérfarkas folytassa.

– James... Sirius... Úgy bántunk vele, mint a kapcaronggyal.

A mögüle érkező megvető horkantásra Remus megfordult, és egy gúnyos ábrázattal találta szemben magát. – Ti minden mardekárost hitványul kezeltetek, vagy már nem emlékszel?

Remus felállt. – Ahhoz elegendőre emlékszem, hogy átkozottul megalapozott elképzelésem legyen róla, kihez kötötte magát.

A két varázsló egymással szemben, egymást méregette. – Be akarsz perelni, farkas?

– Kihasználtad őt?

Az a halk, megvető nevetés hangzott megint. – Ő volt az, aki ismert minket... Nem lenne jobb ezt a kérdést Mr Potternek címezni?

Erre Dumbledore közbeavatkozott. – Elég. – A kettő váltott egy pillantást, aztán csendben maradtak. – Már van egy ellenségünk, akivel szembenézzünk. És akinek a legyőzéséért Harry megint hatalmas áldozatot hozott.

Remus előre lépett. – Harry itt maradhat. Majd én gondoskodom róla.

– Nem, mindenféleképpen vissza kell térnie a Roxfortba, és álca alatt folytatnia kell a tanulmányait, amíg Voldemortot sikerül előcsalogatni.

Piton vehemensen rázta a fejét, a haja úgy lebegett körülötte, ahogy a talárja szokott. – Én nem fogom őt tanítani!

Az igazgató enyhén rosszallóan nézett. – Mindannyiunknak úgy kell cselekednünk, mintha mi sem történt volna.

Piton nem volt hajlandó bevallani, hogy a maga részéről nem volt biztos benne, vajon ez lehetséges lesz-e egyáltalán, így beérte azzal, hogy haragosan mentorára bámult. Dumbledore intett a pálcájával, hogy feloldja Harryről a némítóbűbájt. – Remus, kijönnél velem egy pillanatra?

Dumbledore és Lupin kisurrantak a konyhából, az ajtó határozottan bezáródott mögöttük, még mielőtt Piton fenyegető „Albus!” morgását egyéb ingerült megnyilvánulás követhette volna.

15. Szembesítés

Feszült csend telepedett a többnyire üres helyiségre, amit aztán Harry nem tudott tovább elviselni. – Hiányoztál. – A kijelentést még hosszabb csend követte, aztán egy szék lábának idegtépő karistolása a padlón, ahogy Piton az asztal távolabb eső végén leült.

– Ne legyen nevetséges, Mr Potter. Alig egy hete távozott.

Harry felhúzta az egyik szemöldökét. – Te ne légy nevetséges, Perselus, az én perspektívámból az húsz év volt.

Nem érkezett válasz az asztal másik végéből, minthogy Piton azt fontolgatta, vajon véget tudna-e vetni a nyomorúságának, és hogy vajon a Halálos Átok hatásos-e, ha az ember önmagára veti.

– Perselus... Az utolsó dolog, amit mondtál nekem, az volt, hogy térjek vissza, amikor tudok. Most tudok, így vissza is tértem.

Harry kezdeményezését harag üdvözölte, a másik férfi szemében ádáz indulat csillogott. – Ez csak egy vicc volt magának? Jól szórakozott, Mr Potter? Hogy megalázta a fiút, aki egyszer a legutáltabb professzora lesz?

Harry megrándult a reakcióra, és bevallotta magának, hogy ez sokkal nehezebb lesz, mint várta. – Nem, Perselus, ez mindig komoly volt.

Újabb csend szállt le, amely a ki nem mondott szavaktól volt terhes.

– Eleinte te voltál ott az egyetlen, akivel összebarátkozhattam. A Mardekárban voltam, a Tekergők nem akartak elfogadni. És ki másban bízhattam volna a Mardekárban annyira, hogy szóba álljak vele?

– Tehát úgy döntött, hogy engem fog kínozni?

Harry megrázta a fejét. – Nem. Én magamat kínoztam. Azáltal, hogy hagytam magam beleszeretni egy fiúba, akiről tudtam, hogy később valószínűleg gyűlölni fog.

Piton felállt, és oda-vissza járkálni kezdett a szoba végében. Már nem azt fontolgatta, hogy vajon a Halálos Átok önmagán is használ-e, hanem azon, hogy vajon Dumbledore nagyon dühös lenne-e, ha megölné az egyetlen reménységüket a Sötét Nagyúr elpusztítására.

Harry azonban még könyörögni is képes volt. – Perselus, kérlek...

Piton megtorpant, bőszen körülötte örvénylő talárja leereszkedett. – Mit kér, Mr Potter? – érdeklődött éles, csípős hangon, pont, mint ahogy egy túlontúl hosszan mellőzött ember csattan fel dühében.

– Kezdetnek, légy szíves, ne szólíts így... Már húsz éve nem Potternek hívnak, és most nagyon szokatlan.

A felelet maró gúnnyal érkezett. – Az az ön problémája, Mr Potter.

Harry felállt, a kezét az asztalra támasztva előrehajolt. – Miért kell ilyen nehézkesnek lenned?

Most a gúnyt egy felhúzott szemöldök kísérte. – Nem azt állította az imént, hogy tudatában volt, hogy én... elégedetlen leszek a viselkedése miatt?

Harry sóhajtott. – Amitől csak még nagyobb bolond vagyok, hogy azt reméltem, megpróbálnád megérteni.

Piton közelebb lépett, a hangja halkabb, de nem kevésbé szenvedélyes lett. – Amit önnek kéne megpróbálnia megérteni, Mr Potter, egészen pontosan az, hogy mit csinált velem...

Harry felnézett, a lassan előtűnő vigyor egészen nyilvánvalóvá tette, hogy tisztán emlékezett a dolgokra, amelyeket Perselusszal csinált. Piton megállás nélkül folytatta, az egyetlen jele, hogy ő maga is tudatában volt szavai kettős jelentésének, az orcáin megjelenő halvány pír volt. – Azt hiszi, engem örömmel töltött el a felfedezés, hogy a személy, akivel összekötöttem magam, ugyanaz az idegesítő kölyök, aki megtagadta, hogy felelősséggel elfogadja a sorsát?

– Emlékszem a félév első napjára, mielőtt eltűntem. Te már akkor tudtad, amikor beléptem a terembe, igaz?

Piton hátrahőkölt, mintha megütötték volna. Harry nem adta fel: – Otthagytad az ünnepséget. Az a hang, az te voltál. – Hitvestársa tovább hátrált, de Harry elhagyta a helyét, és csapdába ejtette a másik férfit az asztal és a saját teste között. Ez nem sikerült volna, ha Piton nem próbálta volna mindenáron elkerülni a fizikai kontaktust. Habár hajdan Harry kicsit magasabb volt, Perselus azóta elérte a teljes magasságát, és most jó pár hüvelykkel nyúlt föléje.

A magasabb férfi összerándult, mikor Harry megérintette az arcát. – Merlinre, Perselus, annyira sajnálom. – Őszinte szomorúság áradt Harry szeméből, és Piton elhúzódott, a lélegzete egy pillanatra a mellkasában ragadt. Mindketten érezték a fizikai közelség hatását. A kötelék, a lánc, amely a lelküket összefűzte – és amely, amíg távol voltak egymástól, a mélyben szunnyadt –, most újra életre szökkent.

Az érzés ismerős volt, és mégis más, mint annak előtte. Olyan volt, mintha folyton tudatában lennének egymásnak, a jelenlétüknek, egymás mágikus jellemzőinek, érzelmi állapotának. A levegő a szobában szinte fullasztó volt attól, amilyen hevességgel az elméjük alkalmazkodott a lélekkötelék újra megerősödött jelenlétéhez. Harry kis nyilallást érzett a vállán, a jegye helyén, és gyanította, hogy Perselus is érzi ugyanazt a fájdalmat. Már nem első alkalommal, azon morfondírozott, vajon föl tudná-e használni a köteléküket, hogy felszabadítsa szerelmét Voldemort uralma alól. A távolból is érezte az állandó fájdalmat, amelyet Perselus az alkarján érzett a Sötét Jegy miatt. Úgy érezte, bocsánatot kell kérnie a fejfájásért, amelyet párja egy-egy Voldemort által előidézett látomás után valószínűleg tapasztalt. Felhorkantott, mikor rájött, hogy az okklumencia igazán kapóra jött volna mindkettőjüknek, hogy ezt megelőzzék.

– Miután diáknak álcázva tér vissza, Mr Potter, talán jobban tenné, ha távol tartaná magát tőlem.

Piton keresztbe fonta a karját, és a talárját maga köré kulcsolta, mintha azzal igyekezne lehorgonyozni magát a realitáshoz. Harry sóhajtott, és az ajtó felé indult. – Amíg kell, fogom is, Perselus. De csak amíg kell.

Ez úgy hangzott, mint egy figyelmeztetés, mert valóban az is volt, és Harry nem mondott többet, hanem kilépett a folyosóra, hogy csatlakozzon az igazgatóhoz. Együtt mentek vissza a Roxfortba. Eljött az idő, hogy előcsalogassák az elejtésre szánt vadat.

16. Kisebb változtatások

A kis csoport, Remus Lupin kivételével, a Black-házból a hopp-hálózattal egyenesen a Roxfortba, az igazgató irodájába érkezett. Amint odaértek, Piton nem zavartatta magát udvariaskodással, mielőtt kivágta az ajtót, és kimért léptekkel visszavonult a pince biztonságába.

Harry a fejét rázta az eljárásra. – Nem igazán örül nekem.

Dumbledore halványan elmosolyodott. – Én is azt hiszem, Harry.

Az idősebb varázsló helyet foglalt az íróasztalnál, Harry követte a példáját, és kényelembe helyezte magát, amíg az elméje újra hozzászokott a kastély varázserejének lenyűgöző aurájához. Miután észrevette, hogy az igazgató nem kívánja elkezdeni a beszélgetést, belevágott: – Volna egy kérésem, Albus.

Egy kis biccentés bátorította, hogy folytassa. – Szeretném, ha inkább egy vendégszobában lennék elszállásolva, és nem a Griffendél-toronyban.

Az igazgató fontolóra vette a javaslatot. – Lehet, hogy a barátaid majd szokatlannak találják.

Harry horkantott. – A barátaim tizenhét évesek. Én nem. Amíg Voldemort meg nem hal, folyamatosan egy halom káprázat alatt kell majd mozognom. Úgy gondolom, hogy az órákon, és a megszokott tevékenységek közben sikerülni fog fenntartanom, de szükségem lesz egy kis időre, amikor egymagam lehetek.

Dumbledore egyetértett. – Van egy megfelelő hely az Északi Toronyban. A ma estét még a hálóteremben  kell töltened, de holnap, amint a lakosztály készen áll, tájékoztatni foglak.

Most Harryn volt az egyetértés sora. – Így jó lesz, köszönöm.

– Akkor itt az ideje, hogy megváltoztasd a megjelenésed. A tanárok mindannyian tudatában vannak a helyzetnek, és megszorítások nélkül beszélhetsz is velük erről.

Harry kivette a pálcáját, és a talárja belső zsebéből előhúzott egy kissé kopott bőrerszényt. Egy pillanatra kinyitotta, hogy megszemlélje a benne lévő képet. Húsz éven át hordozta magával ezt a képet, és most gondoskodnia kellett róla, hogy ismét úgy nézzen ki, mint a rajta lévő fiú. Az összpontosítás volt a káprázat előidézésének kulcsa, no és persze az akaraterő, amelynek nem volt híján.

Percek múltán az igazgatóra nézett, aztán felállt, és átvágott az irodán. – Hogy fest?

Dumbledore szomorúan elmosolyodott. – Úgy, mintha Harry Potter visszatért volna közénk.

Harry felsóhajtott. – Erősen gyanítom, az lesz a legnehezebb része az egésznek, hogy hallgassak a nevemre.

Az idősebb férfi a pártfogoltjához ment, és a kezét a vállára tette. – Bocsáss meg nekem, Harry, mindazért, amit el kell szenvedned.

Harry rámosolygott. – Albus, én... ezt önszántamból csinálom. Ha nem úgy tenném, az már régóta nyilvánvaló lenne. Akkor inkább magamra gondoltam volna, mint arra, hogy Neville-t megkíméljem ettől az egésztől.

– Akkor menj, és ismerkedj meg újra az iskolával – mondta derűsen Dumbledore.

***

Harry oda-vissza bejárta a kastélyt, tudva, hogy még elég ideje van takarodóig, és nem nagyon akaródzott egyenesen a Griffendél-toronyba mennie. Mikor észrevette, hogy a lába a pince felé kezdi húzni, erőt vett magán, hogy szembenézzen a barátaival.

Ahogy belépett a Griffendél-toronyba, minden figyelmére és önuralmára szüksége volt, hogy ne átkozza meg túlbuzgó, kamasz barátait. Annak is tudatában volt, hogy túl sok időt töltött más emberektől elszigetelve, egyedül. Hermione ölelése; az egész csoport, ahogy az aggodalmaikról hablatyoltak – fojtogató volt. Önmagába nyúlva, okklumenciával el kellett zárnia az érzelmeit, nehogy üstöllést menekülőre fogja.

Erős odafigyeléssel mosolyt erőltetett az arcára, amíg a tűznél álló egyik karosszékhez vezették, és leültették a barátaival. Hosszú idő telt el, mióta utoljára látta Hermionét és Ront. Legalábbis a maga szempontjából, még ha az övékéből nem is. Kínosan érezte magát, de szerencsére barátai túl izgatottak voltak, hogy észrevegyék tomboló ellentétes érzelmeit, mielőtt elzárta azokat.

– Hol voltál? – Hermione érdeklődése részben kérdés volt, részben követelés. Ron csak grimaszolt, és az ölébe húzta barátnőjét, ahogy leültek Harryvel szemben. A többi griffendéles előgyelgett, hagyták, hogy a trió békében újra összeállhasson.

– Tréningen – felelte Harry kis huncut vigyorral, amely csak alig mozdította meg az ajkát. Hogy bármi további kérdésnek elejét vegye, folytatta: – Ez lesz az utolsó éjszaka, amit a hálóteremben töltök. Az igazgató úr holnaptól saját szobát adott nekem.

Ron sokkal döbbentebbnek tűnt, mint az ölében ülő lány. – Miért, Harry?

Harry megvonta a vállát, és próbált olyan választ komponálni, amely egyaránt lesz kielégítő és megfelelően homályos. – Közeleg a végső összecsapás. Azt hiszem, Dumbledore kedvezni akar nekem egy kicsit, mielőtt megszabadítom a varázsvilágot a Voldemort-problémától. – Tőle telhetően igyekezett könnyednek tűnni, de azért némi sértődöttség szivárgott a hangjába.

– De Harry... – kezdte Hermione, mielőtt Ron az egyik kezét a karjára téve elcsendesítette. – Mikor? – szakította félbe a saját kérdésével.

Harry sóhajtott, és belesüppedt a szék párnájába. Túl öreg volt már ehhez a színjátékhoz. – Hamarosan. De többet nem mondhatok. Dumbledore újabb Pettigrew-ra gyanakszik.

A megjegyzés elcsendesítette mindkét barátját, majd idegesen körülnéztek a szobában. Harry egy másodpercig bűntudatot érzett, amiért becsapással hallgattatta el őket, de hamar túltette magát rajta. Ezzel megkímélte magát a hazugságoktól, amelyekre amúgy is hamar fény derülne.

Hermione sokkal csendesebben kérdezte: – És veled minden rendben lesz?

Harry igent intett. – Igen, hamarosan ennek az egésznek vége lesz. – Felállt. Feszélyezve érezte magát, és távolinak ezektől a tinédzserektől, akiket már húsz éve nem látott. – Megyek, lefekszem. Holnap az órán találkozunk.

A fiatalok figyelték, ahogy Harry a kölcsönös „jó éjt”-kívánságokat követően elhagyta a szobát. Az általános közérzet sokat javult a toronyban most, hogy fénylő csillaguk újra visszatért közéjük.

Ron várt egy kicsit, majd beszédes pillantással a barátnője felé, legjobb barátja után indult. Kinyitotta a hetedéves fiúk hálótermének ajtaját, és épp elkapott egy villanást Harry hátából, mikor a pizsama felsőjét vette fel. Amit látott teljesen megdöbbentette, így gyorsan becsukta az ajtót. Harry megfordult a halk neszre, de akkor az ajtó már csukva volt, így ő elhelyezkedett az ágyban. Újra a kastélyban volt, és mégis egyedül. Több emeletnyire attól a helytől, ahol valójában aludni akart.

***

Ron visszaszáguldott a klubhelyiségbe, és megragadta Hermione karját. – A szobádba, most – siettette éles suttogással a lányt a társalgón át az iskolaelsőnek fenntartott szobába.

Miután beléptek, Ron csendbűbájt vont maguk köré, aztán barátnőjéhez fordult, aki minden pillanattal egyre bosszúsabb lett.

– Mit jelentsen ez, Ron? Azt hittem, beszélni akartál Harryvel.

– Harrynek kötésjegye van.

Hermione összezavarodottnak tűnt, és Ron egy pillanatig büszke volt magára, hogy valami olyat tud, amiről a lány még nem olvasott ezt megelőzően. – Mi az a kötésjegy?

Ron nehézkesen elhelyezkedett az íróasztalnál lévő széken, míg Hermione felült az ágyra. – Ez egy varázsló dolog. A kötés olyan, mint a házasság, csak ez lelkekre vonatkozik, és visszavonhatatlan.

Hermione halkan levegő után kapott. – Gondolod, hogy emiatt volt el a múlt héten? Már miért kellett volna megházasodnia?

Ron a kezével a hajába túrt, rendetlen csomókba borzolva a vörös tincseket. – Nem tudom... Talán valami a Renddel meg Voldemorttal kapcsolatos dolog miatt.

– Hogy néz ki az a jegy? Talán utána nézhetnénk, és akkor rájönnénk, mit jelenthet.

A fiú vonásai megfeszültek, és úgy festett, mintha egy pillanatra összeszorította volna a fogait. – Hermione, ez pont úgy nézett ki, mint a Piton család címere.

Hermione hirtelen beszívott lélegzetét hosszú ideig csend követte. – Gondolod, hogy Dumbledore rákényszerítette őket?

Ron a fejét rázta. – Nem tudom... Piton az utóbbi időben elviselhetetlenebb volt a szokásosnál. De ezt senki sem tudná kikényszeríteni. A kötésnek saját akaratból kell létrejönnie.

– Honnan tudsz ezekről?

Ron sértetten nézett. – Menj már, Mione... Olyan nehéz elhinni, hogy tudok valamit, amit te nem?

Hermione gúnyos pillantására folytatta: – A szüleim is lélekkötelékben vannak. Nem minden házaspár csinálja meg, de Anya mindig is nagyon büszke volt rá, hogy ő és Apa képesek voltak sikeresen végrehajtani a varázslatot.

Hermione picit biccentett, és Ron már tudta mi következik. – Csak tudnám, hogy miért kell a könyvtárban végzett, hosszú kutatásainknak mindig Harry körül forogniuk?

17. Kínos helyzetek

Reggelinél a Nagyteremben, Ronnal és Hermionéval szemben ülve, Harry határozottan nem odavalónak érezte magát. Aznap reggel meg kellett néznie az órarendjét, csak hogy emlékezzen, hová kell először mennie, és hogy az órák milyen sorrendben lesznek. Szerencsére elég jó volt a memóriája, így nem okozott különösebb gondot, hogy felidézze az órabeosztást.

Végül Ron utolsó sorozat furcsa pillantása után nem tudta megállni kitörés nélkül. – Mi van?!

A vörös hajú fiú elpirult, de nem válaszolt. Harry Hermionéra nézett, de mikor a lány felelt, a szeme mozdulatából tudta, hogy hazudik. – Csak aggódunk miattad, Harry.

A továbbiakban figyelmen kívül hagyta őket, és a reggelijére koncentrált. Sokkal elégedettebb lenne az egész helyzettel, ha végre önmaga lehetne, és nem kellene megjátszania, hogy újra tizenhét éves. Mintha nem lett volna elég az első alkalommal!

***

Több órával később Harryt csak az a tudat vigasztalta, hogy legalább az órák könnyűek voltak. Persze, ha nem így lenne, Voldemort megenné reggelire.

Jóslástanról ellógott, hogy ejtőzzön egy kicsit Dumbledore irodájában. Az őrnek megadta a jelszót (M&M's csokigolyó*), a lépcső felszállította, és azonnal be is lett intve az irodába.

– Albus – üdvözölte egy biccentéssel az idős varázslót, és helyet foglalt, hogy kivárja, amíg az igazgató képes lesz teljes figyelmét neki szentelni. Körülnézett a szobában, és örült, hogy meglátta Fawkest, de egy pillanatra összezavarodott. – Hol van Isis? Arra számítottam, hogy Fawkes társaságában marad.

Dumbledore szikrázó mosollyal felnézett, és Harry már tudta, mit fog mondani. – Isis meglehetőst vonzónak találta Perselust. Azt hiszem, ő viseli gondját. Gondolom, nem bánod?

Harry nem tudta megállni, hogy el ne vigyorodjon válaszul. – A legkevésbé sem. Perselus nem fog ártani neki, és azt hiszem, lehetséges, hogy Isis lesz a leghatásosabb csáberőm.

Az igazgató kuncogva rázta a fejét. – Hogy haladnak a terveid a Voldemorttal való találkozással kapcsolatban?

Erre a fiatalabb varázsló kezdett nevetgélni. – Egy-két napon belül be kell, hogy kerüljön a hírekbe. Gondolom, csupán órákon belül követni fogja a Minisztérium tiltakozása, de lehet, hogy hamarabb.

A következő néhány óra legnagyobb részét könnyed csevegéssel töltötték – Harry lazíthatott, mert nem kellett megjátszania magát, Dumbledore pedig engedélyezett neki ennyi pihenést. Mindketten felnéztek, mikor halk kopogás hangzott az ajtótól, amelyet McGalagony professzor belépése követett.

A tanárnő mérsékelten bosszúsan Harryre nézett. – Legalább most már tudom, miért nem volt ma Mr Potter átváltoztatástan órán.

Harry szégyenlősen elmosolyodott. – Elnézést kérek, tanárnő.

McGalagony csak legyintett. – Nem számít, Mr Potter. Aligha volt szüksége arra a leckére. Valójában csak azért kerestem, mert tartozom önnek egy bocsánatkéréssel.

Harry értetlenül nézett, és átpillantott Dumbledore-ra, de ő sem szolgált magyarázattal.

– Elszégyelltem magam, amikor rájöttem, milyen gyatrán kezeltem önt, pusztán azért, mert a Mardekárba osztották be.

– Professzor, semmi szükség bocsánatkérésre... – kezdte Harry, de az asszony közbevágva folytatta.

– De szükség van rá, Mr Potter. Én mindig is kritikusan tekintettem azokra, akik olyan mértékben favorizálják a saját házukat, hogy nevetség tárgyává teszik a többieket. Az, hogy magamat pontosan ugyanabban a tevékenységben találtam bűnösnek, ráébresztett a már régóta esedékes felismerésre, hogy túlságosan szigorúan ítélek meg másokat. Ezért bocsánatát kérem.

A férfi bólintott. – Ez kedves öntől tanárnő, de én nem nehezteltem önre emiatt.

– Ez azért van, mert mindig is jó ember voltál, Harry – mosolyodott el az asszony. – És megtisztelnél, ha Minervának szólítanál.

– A megtiszteltetés az enyém – vigyorgott Harry. – Remélhetőleg, hamarosan levethetem magamról ezt az álcát, és akkor nem kell csupán a négyszemközti beszélgetésekre korlátoznom ezt a megszólítást.

A varázslók és a boszorkány barátságos csendben ültek pár percig, mielőtt McGalagony megszólalt: – Apropó álcázás, nem fogsz elkésni bájitaltanról?

Harry elsápadt. – Ó, a francba! – Felkapta a táskáját, és sietős köszönés után kivágtatott a szobából.

***

Harry bebotladozott a bájital-tanterembe, egy csendes káromkodás-füzér kíséretében észrevételezte, hogy a diákok már a helyükön ültek, és Perselus már elkezdte az órát. Valójában, a nevezett professzor kaján élvezettel figyelte az érkezését.

– Ah, Mr Potter... A vakációja után az ember azt gondolná, hogy legalább a pontosságot megtanulta.

Harry könyörtelenül elfojtotta a késztetést, hogy feleljen hitvese megjegyzésére. Ehelyett erőt vett magán, hogy emlékezzen a szerepére, és azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy ez az egész már nem tarthat túlságosan sokáig.

– Sajnálom, tanár úr.

Piton szeme felcsillant. – Azt helyesen teszi, Mr Potter.

Harry összeszorította a fogát, ahogy a jogos felháborodás elárasztotta, és figyelmen kívül hagyta a bosszú felett érzett örömhullámot, amelyet a lélekkapcsolaton keresztül érzékelt. Ez sem segített. Támadt egy olyan futó gondolata, hogy talán mégiscsak ragaszkodnia kellett volna hozzá, hogy Dumbledore felmentse a bájitalórák alól.

Bizonyára a gondolataihoz kötődő érzelmek egy része átjutott a köteléken, mert Piton felhúzta egyik elegáns szemöldökét. – Foglaljon helyet, Mr Potter, és ne zavarja tovább az órámat.

Harry arra indult, ahol emlékei szerint, Ronnal és Hermionéval ülni szokott, csak hogy egy további hozzáfűzés megállítsa. – Nem, Mr Potter. Úgy vélem, ma egyedül kéne dolgoznia.

A professzor egy hosszú munkaasztal felé intett, amely kissé elkülönült a többitől, és Harry elfojtott grimasszal leült. Az óra folytatódott, és ő előkészítette a hozzávalókat az aznapi bájitalhoz. Elkezdődött az óra gyakorlati része, és Harry üres tekintettel bámult a táblára, amelyen a bájital elkészítésének instrukciói álltak. Komoly dilemmával került szembe. Tettessen tudatlanságot, és mentse meg magát a bájital kipróbálásától, vagy készítse el sikeresen, és csináljon bolondot magából?

Töprengését az a bársonyos, ámbár bosszantó hang szakította meg. – Valami gondja van, Mr Potter?

Harry felnézett, és a tekintete találkozott párjáéval. A férfi szemében táncoló fényből és a perverz örömből, amely átszivárgott a köteléken, a gúnyos mosoly dacára is tudta, hogy Perselus tisztában van a problémájával.

– Elnézést, professzor úr... De... Desirata? Biztos jó ötlet, hogy ezt főzzük?

A gúnymosoly tovább szélesedett. – Ha az általam leadott tananyag nem felel meg önnek, Mr Potter, talán le kellett volna adnia ezt a tárgyat, amikor még lehetősége volt rá.

Harry állta a sarat, és megpróbálta anélkül kifejezni az aggályait, hogy kiesne a rákényszerített szerepből. – Nekem csak az ellen van kifogásom, hogy tesztelnem kelljen a készítményemet. Minthogy nem kívánom megosztani a legmélyebb vágyaimat az osztállyal.

A választ Piton gyakorlatilag a képébe vicsorogta, és Harry fontolóra vette, hogy az évek során talán tényleg el kellett volna küldenie néhányat azokból a levelekből, tekintet nélkül a következményekre.

– Arra talán hosszú évekkel ezelőtt kellett volna gondolnia, Mr Potter!

Ahogy tanára és hitvestársa örvénylő talárral elvonult, hogy másokat is gyötörjön, Harry munkához látott. Meg fogja csinálni ezt a bájitalt, és jól fogja megcsinálni. Mindezek után Piton nem merné megkockáztatni, hogy megkóstoltassa vele, hiszen az eredmény őt is megalázná... Kivéve, ha kételkedett Harry őszinteségében, amely esetben az eredmény bizonyára okozna neki némi meglepetést.

Ezek a gondolatok lefoglalták az elméjét, és kiszorították a teremben zajló eseményeket, míg ő megállás nélkül, szorgalmasan dolgozott. Ezzel kivívott magának néhány zavarodott pillantást mindenfelől. Egy héttel ezelőtt még alig mutatott hozzáértést, most pedig olyan gyorsan és biztos kézzel dolgozott, mint maga a professzor.

Harry abbahagyta a keverést, és eloltotta a tüzet, lévén a bájital homogén, bíborvörös folyadékká lett. Elmosolyodott az eredményen. Az ő szemében tökéletesnek látszott, és a köteléken át érkező kelletlen elismerésből megítélve, professzora és hitvestársa is tökéletesnek találta. Felnézett a férfi szemébe.

– Elfogadható, tanár úr?

Egy pillanatig némán szemeztek egymással, mialatt Harry rájött, hogy már Piton is kételkedett az ötletében, miszerint rajta tesztelje a bájitalt. Malfoy vihogására megszakadt a szemkontaktus, és Piton mogorván odafordult.

– Valami problémája van, Mr Malfoy?

Draco értetlenül nézett, hiszen egy héttel ezelőtt ez a kis nevetgélés vagy észrevétlen maradt volna, vagy szándékosan nem kapott volna figyelmet. – Semmi, professzor.

Malfoy még jobban összezavarodott, mikor Piton tovább feszegette. – Biztos benne, Mr Malfoy?

– Sajnálom, tanár úr, csak mulatságosnak találtam az ötletet, hogy Potter helyesen készített el egy bájitalt.

Piton gúnyosan méregette, és ha Draco egy kicsit figyelmesebb lett volna, lehet, hogy mostanra már aggódott volna. – Akkor maga fogja tesztelni Mr Potter számára, Mr Malfoy.

Draco hirtelen nagyon aggodalmasan nézett, ahogy a professzor intésére átment az üsthöz. Amíg Piton hozott egy kis merőkanalat, és előkészített egy serleget, Malfoy metsző tekintettel Harryt bámulta. Harry maga inkább kicsit kíváncsi volt. Mi lehet Draco Malfoy szívének legmélyebb vágya?

Másodpercek teltek el, miután a szőke fiú ivott, először az arca a bájital íze miatt tekeredett grimaszba, később viszont, afeletti igyekezetében, hogy ne szólaljon meg. Végül a bájital varázsereje végigömlött a vénáin, és ő nem tudott tovább ellenállni a befolyásának. Az osztály érdeklődve figyelte, ahogy Draco Malfoy egy pillanatra megingott, aztán az asztalon keresztül Harryre vetette magát. A diákok közül többen meg voltak győződve róla, hogy tudták, mi Malfoy legmélyebb vágya... Az, hogy megölje a Fiút, Aki Túlélte.

Hamarosan azonban, mikor a szőke fiú magához rántotta a sötét hajú fiatalembert egy csókra, a többiek csak döbbenten bámultak. Harry megdermedt, nem egészen merte elhinni, ami történt, és minden igyekezetével azon volt, hogy a száját szorosan zárva tartsa. Egyszerűen megriasztotta, hogy Malfoy szívének legmélyebb vágya az volt, hogy lesmárolja.

A megkönnyebbülés egy töredék másodperccel később érkezett, mikor egy erős kéz megragadta Draco gallérját, és lerántotta őt Harry Potterről. A professzor abszolút zabosnak tűnt. – Miféle viselkedés ez, Mr Malfoy?!

Draco csupán egy kicsit kábultnak látszott, ahogy zavarodottan felnézett a házvezetőjére. A hallgatása nem békítette meg a bájitalmestert. – Húsz pont a Mardekártól, Malfoy, a pocsék ízléséért.

Harry összerándult, és eldöntötte, hogy nagyjából épp annyi időt töltött a bájitalórán, amennyit el tudott viselni. Amíg Piton figyelme másfelé volt lekötve, gyorsan bedobálta a holmijait a táskájába, majd kisietett a teremből. Az úton megtagadta, hogy bárkire is ránézzen, legyen az tanár, vagy diák. A teremben csend volt, amíg távozott, az ifjak elképedve próbáltak rájönni, mi történt éppen.

***

Később, a szobájában rejtőzve, Harry figyelmen kívül hagyta Ron és Hermione kitartó kopogását. Megelégedett a Dobby által kézbesített vacsorával, aki maradt pár percig, egy pártatlan beszélgetésre. Mikor megítélése szerint, már elég későre járt, elhagyta a szobát. Számára hosszú ideje történt, hogy Dumbledore azt mondta, neki nincs szüksége  köpenyre ahhoz, hogy láthatatlan legyen. Most Harry is osztozott abban a tudásban, és a nagyvilágban töltött húsz éve alatt, jó hasznát is vette.

Végigosonva a folyosókon, észrevétlenül elhelyezkedett hites párja irodájában. Tudta, hogy Perselus hamarosan visszatér az esti portyájáról, és úgy döntött, hogy egyszerűen megvárja.

Mikor a sötét ruhába öltözött férfi – dühösen lebegő talárban – belépett, Harry megszólalt, még mielőtt lehetőséget adott volna jelenlétének bonyolult szidalmakkal való észrevételezésére.

– Most hajlandó vagyok tesztelni a Desiratát, Perselus.

Társa pár pillanatig bámult rá, zárkózott, semmit sem mutató ábrázattal. Harry úgy vélte, hogy ez a teljesítmény jó sok személyes erőfeszítést kívánhatott tőle, mert a kötelék sem árult el semmit. Pár elmormolt szóval Piton záró- és csendbűbájok mögé zárta a szobát. Aztán egy sima mozdulattal egy fiolát húzott ki a zsebéből. A benne lévő bíbor folyadék megcsillant a fáklyafényben.

Ugyancsak egy szó nélkül, Harry elvette a fiolát, és kipattintotta a dugóját. Hogy kimutassa a bizalmát Perselus felé, nem szagolta meg, vagy vizsgálta meg a folyadékot bármi más módon, mielőtt egy hajtásra lenyelte. Perselus leült, és várt, hogy a bájital hatni kezdjen. Végül Harry elmosolyodott, és suttogott néhány szót, amelyektől a káprázat, amely tizenhét évesnek tüntette fel, lehullott, hogy leleplezze igazi önmagát. Azt az önmagát, amely a csupán pár hónapnyi korkülönbségtől eltekintve, korban tökéletesen illett Perselushoz.

– Petrificus Totalus! – A szavak meglepetésként érték Perselust, és még sikerült felemelnie egy icipicit a szemöldökét, mielőtt teste a rontástól mozdulatlanságba dermedt.

Harry felállt, és társa székéhez lépett. – Látom, elfelejtetted, mennyire mardekáros tudok lenni, ha hagytad, hogy megigyak valamit, ami arra kényszerít, hogy a leghőbb vágyam szerint cselekedjek.

Hitvese szeme – az egyetlen része, amely mozdítható maradt – elfordult és elsötétedett a haragtól. Harry figyelmen kívül hagyta a pillantást, és tovább beszélt. – Tudom, hogy legalább egy részed gyűlöl engem. Túl fogom élni. Biztosra veszem, azt hitted, hogy talán bocsánatért fogok könyörögni.

Megállt, és kissé kérges tenyerével végigsimított szerelme haján. – A loknikat jobban szerettem. – Elvette a kezét, és úgy folytatta. – Perselus, sajnálom, amiért megdermesztettelek, de én nem fogok könyörögni. És életemnek ezen a pontján csak egyetlen dolog van, amit képtelen lennék túlélni.

Kis szünetet tartott, majd letérdelt, hogy fel tudja tolni a ruhaujjat a férfi bal karján. – Amikor megölöm Voldemortot, mindazok, akik összeköttetésben vannak vele, szintén meg fognak halni. Mindenki, akit megjelölt, követni fogja őt a sírba, azért, mert megkísérli majd megkaparintani és felhasználni az ő életerejüket, hogy önmagát életben tartsa.

A fekete szemek érzelmektől izzottak, ahogy Harry tovább beszélt. – Nem lennék képes tovább élni, ha én lennék felelős a halálodért. – A keze reszketett egy kicsit az erőfeszítéstől, amiért ilyen sokáig ellenállt a bájitalnak, ahogy megkönnyebbült sóhajjal az egyik kezét a Sötét Jegyre helyezte. – Fájni fog, de ez mindkettőnket felszabadít. Téged az Ő uralma alól, engem pedig a Desiratáétól.

Egy elmormolt latin litániával a varázserő növekedni kezdett körülöttük. Mindketten a testük legmélyén – ott, ahol a mágiájuk és a lelkük lakozik – érezték a húzását. A húzás egyre erősödött, ahogy Harry tovább kántált, és a tér fojtogatóan összezárult körülöttük a mágia jelenlététől, melyet a varázsigével szőtt. Végül az utolsó kiejtett szóval, az erőburok megtört fölöttük, és Harry felemelte a kezét.

A keze alatt, ahol az addig feküdt, csak sima, világos bőr feszült. A Sötét Jegy többé már nem csúfította párja karját. Harry felállt, az erő, amelyet magához kellett szólítania, hogy eltörölje Voldemort hatalmát szeretőjéről, kimerítette. Kicsit botladozott, aztán felegyenesedett. – Tájékoztatom Albust, hogy szükséged van rá.

Bármennyire kimerült volt, maradt annyi lélekjelenléte, hogy megújítsa a láthatatlanság-bűbájt, mielőtt elhagyta az irodát. Mikor visszaért a szobájába – útközben megejtett egy rövid hívást az igazgatónak –, elnyújtózott egy palack Ogden-féle Lángnyelv Whiskyvel, és megpróbált elfelejtkezni a problémáiról.

18. A kihívás

Másnap reggelinél először csend, majd kérdések hada üdvözölte Harryt. Szerencsére, egy fiola Macskajaj-főzet megszabadította az elmúlt éjszakai italozás utóhatásaitól. Nem is volt ideje, hogy válaszoljon rájuk – nem mintha egyébként válaszolt volna –, mielőtt Ron és Hermione a Griffendél asztalához rángatta.

Harry leült, és egy darabig csak nézte őket, míg végül Ron megszólalt. – Figyu, haver, mi tudjuk, hogy valami megy itt a háttérben. Ugye, amint lehet, elmondod nekünk?

Harry pici sóhajtott, és lenézett a tányérjára, mielőtt felelt. – Igen. – Nem bízott annyira magában, hogy bővebben kifejtse.

Ron azonban elégedettnek látszott./úgy látszik, beérte ennyivel. – Akkor oké. Együnk.

Hermione csak elkeseredett képet vágott barátja mindent felemésztő étvágyára, és a reggelijére fordította a figyelmét, miközben átnézte az épp megérkező postáját.

Harrynek sikerült mindkettőjüket – és a terem többi részét is – kizárnia a gondolataiból, egészen addig, amíg a Nagyterem oldalajtaja ki nem vágódott, és Hermione ijedten levegőért nem kapott. Mikor Harry felnézett, nem volt biztos benne, melyik volt szórakoztatóbb: Hermione feléje irányuló rémült tekintete, ahogy újraolvasta az előtte kiterített Reggeli Prófétát; vagy a jeges düh, amely a jelenleg a termen keresztül feléje vágtató hitvestársából sugárzott.

Ron is kiszúrta Piton professzort, és sikerült legyömöszölnie az utolsó falatot a reggelijéből. – Hé, Harry... Fuss! Ha elgáncsolom, van esélyed a túlélésre.

És még az sem kizárt, hogy Ron feltételezése igaznak bizonyul. Harrytől eltekintve, a teremben lévők közül még senki sem látta a bájitalmestert ilyen megviselt állapotban. A férfit nyilvánvalóan a reggeli készülődés közben zavarhatták meg, mert csak egy fekete nadrágot viselt fehér inggel, amelynek az ujja fel volt gyűrve az alkarján. Szilaj léptei azonban még talár nélkül is halálra rémítették a diákokat. Valószínűleg csak az a rémület lehetett az oka, hogy a nebulók nem kezdtek el tömegesen megjegyzéseket tenni a lágyan hullámzó hajkoronára, amely most professzoruk fejét ékítette.

Mikor a fentebb említett professzor Harry mellé ért, hirtelen megállította a lépteit, és a talárja gallérjánál fogva, álló helyzetbe húzta a fiatalembert. Harry ellenállás nélkül felállt, és türelmesen várt a robbanásra.

– Meg akarja ölni magát, Mr Potter?!

A kiabálva elhangzott kérdést a Reggeli Próféta markába nyomott borítója kísérte. Harry vetett egy pillantást a lapra, hogy meggyőződjön róla, valóban az állt rajta, amire számított. Nyugodt arckifejezéssel, egyszerűen felhúzta egy szemöldökét. – Nem, professzor, csak olyan jó vagyok.

Egy cikesz szárnya rebbenését is meg lehetett volna hallani a beálló csendben, amely a kijelentését követte. Néhány diák szájtátva bámult, arra vártak, hogy vajon a professzor tekintete ott helyben elhamvasztja-e Harryt. Mások azon töprengtek, vajon elkezdjenek-e fogadásokat kötni. Egyikre sem volt igazán alkalmas az időpont.

A normálisan kimért bájitalmester láthatóan zaklatott volt, a hangja élessége alapján arra lehetett következtetni, hogy ez több a szokásos dühénél. Előrenyúlt, megragadta Harry talárját, és addig húzta a fiatalembert, amíg az orruk csaknem összeért. Harry egy pillanatig fontolóra vette, hogy ezúttal talán túlságosan felbosszantotta élete párját.

– Ha meghalsz, Potter, személyesen foglak újraéleszteni, hogy aztán én magam ölhesselek meg, sokkal fájdalmasabban, mint amit Voldemort valaha el tudott volna képzelni.

A diákok fejében megfordult, hogy Harry Potter talán valóban szuicid, mert a fenyegetésre szélesen elmosolyodott. – Tudtam, hogy szeretsz – súgta olyan halkan, hogy csak párja hallhatta.

Piton olyan hirtelen engedte el, hogy Harry elvesztette az egyensúlyát, majd sarkon fordult, és kimasírozott a teremből. A távozása épp olyan drámai volt, mint a belépője. Csak mikor az ajtó végre bezárult mögötte, folytatódott a beszélgetés a teremben. Ahogy Harry visszaült, Ron ugyanannyira döbbent, mint amennyire megilletődött pillantással nézett rá. – Azta, Harry, te megőrültél.

Harry az újság fölött Hermione szemébe nézett, és aprót biccentett, hogy mutassa meg Ronnak is. Ron elvette a hírlapot, és gyorsan átolvasta.

– Te kihívtad Voldemortot egy varázsló-párbajra?! A formális párbaj szentségét még a Minisztériumnak is tiszteletben kell tartania.

Harry bólintott. – Eljött az idő. Ha elfogadja, akkor végre pontot lehet tenni ennek az egésznek a végére.

Hermione és Ron egymásra pillantottak, mielőtt Hermione megszólalt. – Ronnak igaza volt, Harry, te őrült vagy.

A lányt érzelmileg annyira megviselték az események, hogy elhagyta a reggelizőasztalt. Rövidesen Ron is követte, aki juttatott pár bocsánatkérő pillantást Harrynek. Ő nyugodtan ette tovább a reggelijét, nem fordított figyelmet a többi diákra, akik vagy bátorításokat ordítottak neki, vagy elkerülték félelmükben. Az, hogy figyelmen kívül hagyta őket, nem jelentette azt, hogy nem volt teljesen tudatában a környezetének.

Felnézett, mikor valaki megállt előtte, és mozdulatlanul várakozott, hogy észrevegye. Egy kicsit meglepődött, mikor meglátta, hogy Draco Malfoy az illető, és hogy tőle szokatlanul, a fiatal mardekáros láthatóan zavarban volt. Kíváncsi volt, mit akarhatott a fiatalember, így Harry biccentett: – Draco.

Eltelt pár másodperc, mielőtt Malfoy megszólalt. – Beszélhetnék veled, Potter?

Harry bekapott egy falatot a reggelijéből, míg fontolóra vette. Ha Malfoy a halálát akarná, nem járna sikerrel, minthogy valószínűleg semmi olyannal nem tudna előrukkolni, ami ellen Harry ne tudna védekezni. – Foglalj helyet.

Draco körbepillantott a teremben, észrevette, hogy a többi tanuló nyílt kíváncsisággal bámulja őket. – Inkább valahol négyszemközt, Potter.

Harry gúnyosan mosolygott. – Megint le akarsz smárolni? – A gyermekded zaklatással töltött évek után, még idősebb önmaga sem tudta megállni, hogy ne bökjön egyet az ifjú Malfoyon.

A fiú kicsit elvörösödött. – Nem, csak beszélnem kell veled.

Kis vállvonással Harry felállt. – Akkor rendben, menjünk.

Ahogy a két fiú elhagyta a Nagytermet, az izgatott beszélgetés a tetőfokára hágott, aztán a mögöttük bezáródó ajtók elvágták a hangot. Egy darabig csendben sétáltak, aztán Harry egy kisebb, használaton kívüli tanterembe vezette Dracót.

Figyelte, ahogy a szőke a kíváncsiskodókat távol tartó és csendbűbájokat helyezett a szobára, mielőtt beszélni kezdett.

– Az apám tájékoztatott a kihívásról. Ő lesz Voldemort párbajsegédje.

Harry felvonta a szemöldökét. – És csak azért akartál velem beszélni, hogy ezt elmondd?

A szőke elpirult. – Nem, Potter – közölte éles, kritikus hangon. Aztán úgy tűnt, mintha fizikai erőfeszítésébe kerülne, ahogy – sokkal udvariasabban, mint valaha is szólt Harryhez – tovább beszélt. – Szeretném a hozzájárulásodat kérni, hogy kiállhassak, mint a segéded.

Harry őszintén meghökkent az események ezen fordulatától, de sikerült nem mutatnia többet, mint hogy kissé elkerekítette a szemét. – Miért fogadnálak el téged inkább, mint valakit, akiben megbízom?

Úgy tűnt, Draco alaposan átgondolta a dolgot. – Én sosem utáltalak téged, csak úgy kellett látszódnia, hogy az apám elégedett legyen. Akarok egy esélyt, hogy megölhessem azt a rohadékot.

Harry meg tudta érteni, lévén maga is töltött némi minőségi időt az idősebb Malfoyjal, de még mindig bizonytalan volt, és elkezdte rázni a fejét. Draco nem hagyott időt számára, hogy szóhoz jusson, közbevágott, hogy tovább érveljen az ügye mellett.

– Te mindig önmagad lehettél, engem viszont mindig rákényszerítettek, hogy pontosan megfeleljek a családom elvárásainak. De én nem akarom a vesztes oldalt támogatni. Voldemort veszíteni fog, mikor megölöd. Én nem vettem fel a Sötét Jegyet a nyáron, meggyőztem az apámat, hogy Dumbledore mindannyiunkat leellenőriz. Ha te elbuksz, akkor belőlem nem lehet más, csak egy újabb rabszolga. Miért akarnám azt a sorsot, Potter?

Harry mély lélegzetet vett. – Draco, nekem szükségem van szekundánsra, és nem kérhetem meg azt a személyt, akiben a világon a legjobban megbízom. A többiek nem tudják, mivel fogok szembenézni, még akkor sem, ha azt hiszik magukról, hogy igen. Viszont, ha elfogadlak segédemnek, ez csakis varázsszerződést követően fog megtörténni.

Draco elsápadt egy kissé. A párbajokkal kapcsolatos varázsszerződések komoly következményekkel jártak. Ez volt az egyik oka, hogy a Minisztérium kénytelen volt beleegyezni, hogy Voldemort és Harry – kizárólag a segédeik jelenlétében – párbajozzanak. Ha Draco belép a szerződésbe, mint Harry párbajsegédje, és bármilyen módon elmulasztja teljesíteni a segéd feladatait, a szerződés mágiája meg is ölheti.

A szőke végül rábólintott.

Harry kitartotta a kezét. – Akkor, ha Merlin is úgy akarja, remélem, hogy jól választottam.

Amint kezet ráztak, Harry gyakorlati problémákra terelte a szót. – Nem leszel biztonságban a Mardekárban. Menj Dumbledore-hoz, és mondd el neki, miben egyeztünk meg. Majd ott találkozom veled, és elkészítjük a szerződést. A párbajnak egy héten belül el kell kezdődnie, így hamarosan meg fogjuk kapni Voldemort formális válaszát.

Draco bólintott. – Nem rajtam fog múlni, ha elbuksz, Potter. Számomra túl sok múlik ezen a döntésen.

– Tudom, Draco – bólintott Harry is válaszul. – És esetleg elkezdhetnél Harrynek szólítani.

A szöszi halványan elmosolyodott. – Fontolóra fogom venni az ajánlatodat, Potter.

Malfoy távozása után Harry ottmaradt az üres szobában, és csak a fejét rázta. Nem egészen értette a saját választását, de ösztönösen tudta, hogy helyesen cselekedett.

19. A párbaj

A közeledő párbajra való hivatkozással, az igazgató hivatalosan felmentette Harryt az órákról. Harry hálás volt, hogy nem kellett tovább folytatnia azt a bohózatot, különösen mivel akadtak sokkalta fontosabb tennivalói. Az időt relaxálással, valamint azzal töltötte, hogy a helyzet által megkívánt, legjobb szellemi és fizikai formába hozza magát.

Voldemort elküldte hivatalos beleegyezését, természetesen hosszabban és sokkal több szóvirággal, mint az szükségszerű lett volna. A szerződést aláírták, és Hedvig bejárta vele a vidéket. Varázslattal is megvizsgálták, és bebizonyosodott, hogy azonnal kötelező érvénnyel hatályba lép, mihelyt a Minisztériumban iktatják. Kiosztották a zsupszkulcsokat, amelyek a párbajozókat és segédeiket a küzdőtérre juttatják.

A bárbajt megelőző nap reggelén Harry körbejárta az arénának kijelölt területet. A kviddicspálya ismét átalakult. Madam Hooch nem örült, és hangot is adott nemtetszésének. De aligha fért kétség hozzá, hogy örömest feláldozná a pályáját, csak hogy láthassa a Sötét Nagyúr bukását. Harry megvizsgálta a varázslatokkal megerősített falakat, amelyek speciális védelmei majd körülzárják a csatát. A szokásos lelátókat lezárták, azokat nem fogják használni. Néhány párbajt végig lehetett nézni, de ennél a mostaninál úgy határozták meg, hogy nem lehetnek megfigyelők. Senki sem fogja tudni, ki győzött, amíg a győztes elő nem jön az arénából.

Miután végzett az aréna szemrevételezésével, Harry leült az alacsony tribünre, amelyet közvetlenül a párbajcsarnok mellett emeltek. Annak ellenére, hogy közvetlenül senki sem láthatja a küzdelmet, lesznek olyanok, akik itt fognak várni a párbaj kimenetelére. A legtöbb hely a Minisztérium tisztviselőinek volt fenntartva, hogy gratulálhassanak Harrynek, vagy megpróbálják kialkudni a békét Voldemorttal, attól függően, melyikük győzött. A résztvevők meghívhatták családjuk képviselőit is. Harry Arthur és Molly Weasley-nek ajánlotta fel a helyeket. Volt egy elkülönített rész is a halálfalóknak, akik úgy döntöttek, hogy részt vesznek az eseményen, nagyon valószínű, hogy a szokásos maszkjukban. A szerződés feltételei a párbaj végéig megtiltottak mindennemű támadást, hogy biztosítsák a nézőközönség minden tagjának sértetlenségét. Persze Harry – Perselustól és Albustól eltekintve – még nem osztotta meg senkivel, hogy hite szerint, Voldemort halála az összes többi megjelölt halálfalót is megöli.

Csendes tűnődését lépések hangja szakította félbe, amelyek felé tartottak a füvön keresztül. Rövidesen az igazgató tarkába öltözött alakja helyezkedett el mellette.

– Az utolsó simítások is befejeződtek.

Harry bólintott, egy darabig némán ült, és csak aztán szólalt meg. – Nehéz elhinni, hogy holnapra vége lesz.

– Már túl régóta cipeled ezt a terhet.

A fiatalabb férfi szeme üvegesen meredt a távolba, ahogy számba vette, mi mindent veszített, és mi az, amit nyert azáltal, ahogy Voldemort hatott az életére. Mikor megszólalt, a hangja kicsit elfulladt. – Bármennyi fájdalmat is okozott nekem, Albus, én nem változtatnék meg semmit. Ez az élet tett azzá, ami vagyok.

Az igazgató egy darabig szótlanul fejezte ki együttérzését, majd kezét a férfi vállára tette.

***

A párbaj reggele tiszta, csípős idővel virradt rájuk. Halálfalók is érkeztek, akik valószínűleg abban reménykedtek, hogy keselyűkként lakomázhatnak majd a koncból, amennyiben uruk győzedelmeskedik. A kényelmetlen érzéstől, amely körülvette őket, természetes elválasztó folyosó alakult a halálfalók és a többi szemlélő között. A jelenlévő aurorok szemmel láthatóan bosszankodtak, hogy nem támadhatják meg őket, de a formális párbaj szentsége minden jelenlévőre egyaránt vonatkozott. Ahogy figyelte, Harry nem tudta megállni, de elmosolyodott a sötét alak látványára, akit egy bíbor tollazatú madár kísért. Miután Fawkes itt volt vele, ez csak Perselus és Isis lehetett. Figyelte, ahogy hitvese megállt, és váltott néhány szót két vörös hajú alakkal, akik csakis Weasley-ék lehettek. Hatalmas vigasztalást nyújtott Harrynek a tudat, hogy a mai nap után többé már nem kell alakoskodnia.

Amíg a gyülekező tömeget nézte, lassan elérkezett az ebédidő. Draco csatlakozott hozzá az irodában, sápadtsága ellenére eltökéltnek látszott. Váltottak pár szót, de igazából nem volt rá szükség, mindketten tisztában voltak a feladatukkal. Mikor Dobby megérkezett az ebéddel, egy kicsit feszélyezett volt a hangulat, amíg a házimanó mindkettőjüknek győzelmes visszatérést kívánt. Dobby előzőleg a Malfoy család házimanója volt, de Draco nem vette rossz néven a szolgájuk elvesztését, és Dobby is tudta, hogy a szőke fiú most a jó oldalon áll.

Végül elérkezett az idő. Draco és Harry pálcával a kézben felálltak, és vártak a zsupszkulcsok aktiválódására. Egy végső, hosszú pillanat után ez megtörtént, és a férfiakat az igazgató irodájából a küzdőtérre repítették. A tömeg reakcióját alig hallották, mivel az aréna falai azonnal megszilárdultak, és tetőt vont föléjük a mágia. Sem hangok, sem egyéb zavaró hatás nem szűrődhet be hozzájuk, amíg a párbaj véget nem ér.

Nyilvánvaló sokk terjedt szét Lucius Malfoy arcán, ahogy megpillantotta a fiát Harry Potter mellett. – Draco?

A kérdésre az ifjabb Malfoy felemelt álla válaszolt. – Lucius. – Nyugodt hangjára az apja vonásai megkeményedtek. Egyértelmű volt, hogy egyikük sem fog szánalmat mutatni a másik iránt.

Harry nyugodtan szemlélte Voldemortot. Az alak nappali fényben sokkal kevésbé tűnt félelmetesnek, valójában a másik varázsló inkább nevetségesnek látszott.

– Kész vagy meghalni, Harry?

Harry elmosolyodott. – Nem, Tom, de arra kész vagyok, hogy megöljelek.

Éles sziszegés hagyta el a Sötét Nagyúr ajkait, ahogy az első átok elindult feléjük. Harry eltüntette a Voldemort által megidézett kígyókat, és félrelépett Lucius Halálos Átka útjából. Senki sem gyerekes huzavonára készült, és neki bíznia kellett Dracoban, hogy elbír a saját apjával.

A mágia szinte perzselte a bőrüket, ahogy a föléjük boruló kupolában cikázó átkok és rontások, bűbájok és igézések feltöltötték a levegőt. A falak és a védővarázslatok vibráltak az erőfeszítéstől, hogy ellenálljanak a támadásnak.

***

A kívül várakozók mindebből semmit sem hallottak. Mikor a falak elszürkültek, és elzárták előlük a látványt, ők is elcsendesedtek, és csak suttogva, vagy halkan beszéltek egymáshoz. A halálfalók mozdulatlanul ültek, a diákok és tanárok is alig mozdultak. A családtagoknak, a Minisztériumnak és a közeli barátoknak fenntartott lelátóterületen Molly Weasley Piton professzort figyelte, ahogy a férfi minden múló pillanattal, fokozatosan egyre feszültebb lett.

A jelenlévők közül egyedül Pitonnak volt bármi elképzelése arról, mi történik a védfal túloldalán, a kötelékre koncentrált, és úgy követte párja tevékenységét. A fájdalom és a pusztulás néma visszhangját érezve odabentről, nem tudta megállni, hogy néha-néha össze ne rezzenjen, vagy bele ne markoljon talárja anyagába. Felnézett meglepetésében, amikor egy puha női kéz megszorította a jobb kezét. Molly Weasley szemébe nézve csak megértést és együttérzést talált.

Az asszony, csak számukra hallhatóan, csendesen suttogta: – Ő fog győzni.

Amíg nem sikerült eltörölnie, a zavarodottság nyilvánvaló volt a professzor arcán. Molly közelebb hajolt, mert nem akart semmit sem leleplezni a közismerten zárkózott ember akarata ellenére. – Arthur és én is lélekkötelékben vagyunk, Perselus. Felismerem a tüneteket.

A sötét hajas fej rövid biccentéssel nyugtázta a gondolatot, és az asszony visszahelyezkedett a férje mellé. Ebben a részvéttel teli pillanatban Perselus számára szokatlan volt, hogy vannak, akik nem csak önmagukat, hanem őt is sajnálnák, ha Harry elesik. De most nem engedhette meg magának, hogy kétségek közepette őrlődjön, így a bájitalmester figyelmét a lélekkapcsolat lezárására összpontosította, hogy minél kevesebbet kelljen hordoznia a tudás terhéből.

Az igazgató észrevette, hogy a feszültség valamelyest enyhült legifjabb professzora vállaiban, és némán kitartott egy doboz citromos cukorkát számára. Egészen meglepően, Perselus elvett egyet – kétségbeesetten szüksége volt a legapróbb segítségre is, amely megszabadítja az aggodalomtól. Ahogy telt az idő, a fegyelme gyengült, és az aggodalma látszódni kezdett az arcán, és a keze remegésében. Azok az emberek a lelátón, akik Harry győzelmére vártak, vigaszra találtak, mikor Isis trillázó dalba kezdett, és a fejét Perseluséhoz dörgölte.

Senki sem tudott egyebet tenni, mint várni.

***

Négy órával azután, hogy a védőfalak megszilárdultak, zavarba ejtő sikoltozás tört ki a halálfalók között. Akik látták, keveset tehettek volna, nem is igazán zavartatták magukat, hogy tegyenek bármit is, ahogy ugyanabban a pillanatban a Sötét Jegy viselői mindannyian lángra lobbantak. A Minisztérium emberei döbbenten, az aurorok ijedten, a diákok és a tanárok undorral nézték őket. A látvány csak keveseket, a Főnix Rendjének tagjait töltötte el elégedettséggel. Csak azok, akiket Harrynek alkalma adódott figyelmeztetni, hogy a halálfalók követik a halálba sötét urukat, leltek bátorítást a látványban.

Dumbledore felháborodva figyelte, ahogy a legutóbbi SVK-tanár is lelepleződött, és a többiekkel együtt a lángok martaléka lett. A férfi a tanárok között ült, de a lángok nem terjedtek át semmire. Dumbledore csak a fejét rázta, és a bájital-professzorához fordult.

– A jövőben tényleg alaposabban le kell kádereznem a védelem tanárokat.

Egyetlen felívelt szemöldök válaszolt a bejelentésére. – Inkább, minthogy halálfalókat, hülyéket és veszélyes szörnyeket vegyél fel?

Kis mosoly játszott az igazgató ajkain. – Még mindig szeretnéd azt az állást, Perselus?

Egy pillanatig a professzor szeme megtelt érzelmekkel, aztán egy egyszerű kijelentéssel visszafordult, hogy tovább figyelje az aréna falait. – Nem. Add Haroldnak.

A beszélgetésüknek véget vetett, mikor az arénát körülvevő átlátszatlan védővarázslatok egyszerre lehullottak. Először a tetőt képező rész olvadt semmivé, majd röviddel utána az oldalfalak megerősítése is követte. Csak a deszka palánk maradt, és ők visszafojtott lélegzettel vártak, míg az egész tömeg türelmetlenül az aréna bejáratát leste.

Pár perc elteltével egy pár bicegő alak sántikált ki a küzdőtérről. Harry Potter – aki többé már nem volt a „Fiú, Aki Túlélte”, sokkal inkább a „Férfi, Aki Legyőzte Voldemortot” – félig-meddig cipelve támogatta szőke társát. Egyikük sem maradt sértetlen, és segédje törött lába ellenére, szemmel láthatóan Harry viselte a küzdelem oroszlánrészét.

Üdvrivalgás fogadta a megjelenésüket, minthogy a varázsvilág polgárai elégedetten vették tudomásul, hogy végre megszabadultak Lord Voldemort fenyegetésétől. A minisztériumi hivatalnokok azonnal mozdultak, hogy körülvegyék kettőjüket, de Dumbledore – öregember létére – megelőzte őket. Az igazgató a mágiaügyi miniszterrel egyszerre érte el a párost.

– Harry?

A fiatal győztes az igazgatóra nézett. – Ő halott, Albus.

A győzelem pillanatában senki sem hajlott felhívni rá a figyelmet, hogy egy látszólag tizenhét évesnek nem kéne keresztnevén szólítania az igazgatót. De a probléma hamarosan megoldódott, mikor is Harry félbeszakította a miniszter terjengős méltatását.

– Miniszter úr, húsz évvel ezelőtt benyújtásra került egy lezárt kérelem, egy véletlen időutazásból eredő két személyiség egybeolvasztására. Azt szeretném, ha a kérelmemet Harold James és Harold James Potter személyazonosságára vonatkozóan felnyitnák, és a lehető leggyorsabban ügyintézésre kerülne.

A miniszter hátrahőkölt meglepetésében. – Miről beszél?

Harry kicsit elmosolyodott, és hagyta, hogy Madam Pomfrey levegye róla a rátámaszkodó Draco súlyát, és elhelyezze a fiút az odavarázsolt hordágyon. A varázsvilág hőse még nem állt készen rá, hogy a betegszobára vonszolják. – Arról, miniszter úr, hogy már elég régóta nem vagyok tizenhét éves, és nem is áll szándékomban, hogy tovább folytassam ezt a színjátékot.

Visszaérkezése óta első alkalommal, Harry levetette magáról az őt elleplező káprázatot. A hasonlóság elegendőnek bizonyult, hogy a helyszínen lévő legtöbb embert meggyőzze, nem is említve, hogy a speciálisan megbűvölt zsupszkulcsok mást be sem engedtek volna a párbajcsarnok területére. Természetesen voltak kételkedők, de róluk ráérnek később gondoskodni.

A miniszter egy pillanatig tátott szájjal bámult a megrázkódtatástól, mielőtt bólintott. Harry rámosolygott és megköszönte a férfinek, aztán átadta magát Madam Pomfrey avatott kezeibe.

20. Hazatérés

Harry Potter és Draco Malfoy egyaránt három-három napot töltöttek a betegszobán. Azután Draco visszatért az órákra. A varázsvilág többsége hősként ünnepelte – ő volt az a fiú, aki a végső csatában Harry Potter mellett állt. Draco megelégedett annyival, hogy évszázadok óta ő volt az első Malfoy, aki nem pénzért vette a Merlin-díját, ráadásul arany fokozatút. Az, hogy most ő volt a családfő, és egyedül ő dönthetett a saját jövőjéről, szintén elégedettséggel töltötte el. Ha továbbra is kétségek gyötörték részleges felelőssége miatt az apja halálában, azt valószínűleg négyszemközt vitatta meg vagy Piton professzorral, vagy Dumbledore igazgató úrral.

A Voldemort bukását követő héten több, mint két tucat diákot utasítottak ki a Roxfortból. Voldemortnak nem minden követője volt megjelölt halálfaló, és a gyerekek különösen nehezen viselték szüleik halálát. Több kísérlet is történt Draco, különböző professzorok és Harry ismert barátai élete ellen, de egyik sem járt sikerrel.

Harry Potter a kórházból való szabadulása után eltűnt a Minisztériumban. Természetesnek vették, hogy rendbe akarja tenni az életére vonatkozó adatokat, és a Roxfortban senki sem kételkedett benne, hogy hamarosan visszatér. A csata után három héttel ez meg is történt. Sértetlenül visszatért, és törvényesen is jogában állt, hogy Harold Jamesként illetve Harry Potterként egyaránt igazolhassa magát.

A visszatérése után először az igazgatóval találkozott. Dumbledore gyorsan lebeszélte róla, hogy kiköltözzön a kastélyból, vissza magányos házába. Az SVK-tanári állás felajánlására Harry érdeklődést mutatott, de végül csak annyit mondott: – Majd később térjünk vissza rá. – Míg Dumbledore úgy vélte, hogy a fiatalabb férfi elfogadná az állást, azt is tudta, hogy nap nap után újabb ajánlatok érkeznek számára bagolypostával.

Mikor Harry Dumbledore után felkereste Ront és Hermionét, a beszélgetés elég félszegre sikerült. Barátai nem tudták, hogyan viselkedjenek a majdnem negyven éves Harry Potterrel. És annak ellenére, hogy szívélyes hangulatban váltak el, Harry gyanította, hogy ezzel elkezdődött a barátságuk vége. Bár lehet, hogy mégiscsak túléli, de valószínűbb, hogy nem.

Viszont hitvestársát még egy héttel azután sem sikerült sarokba szorítania, hogy végre beszélhessen vele. Pontosan egy hónappal a párbaj napját követően, reggelinél Harry ijedten kapta fel a fejét, mikor Minerva McGalagony végigköpte a reggeli teáját a tanári asztalon, valamint az emelvényről a terembe vezető lépcsőkön. Aztán észrevette a Reggeli Prófétát a tanárnő kezében, és elfordult. Majd' mindennap jelentek meg róla cikkek, így már egy ideje nem olvasta a lapot.

McGalagony professzor felállt a helyéről, hogy megkörnyékezze az éppen belépő bájitalmestert. Ezt csendes beszélgetés követte, amelyet Harry nem tudott kivenni, ám ez a körülmény megváltozott, mikor Perselus hangosan méltatlankodni kezdett: – A társasági bejelentések rovatában kellett volna megjelentetniük! – és kirántotta az újságot kollégája kezéből. A teremben tartózkodók közül, akik szintén járatták a lapot, élénk csereberébe kezdtek a barátaikkal, hogy megnézzék, mi zaklatta fel annyira lobbanékony professzorukat, hogy felkiáltása után nagy garral távozott a teremből.

– Harry?

Harry felnézett az igazgatóhelyettesre, mikor az odaért hozzá az újsággal. – Tessék, Minerva?

Az asszony kitartotta az újságot. – Ez igaz?

Harry lepillantott a Próféta címlapjára és a harsogó főcímre: „Harry Potter házas?!” Egy sóhajjal átlapozott a tudósításhoz, és meglátta a társasági bejelentést, amely a címfelirat alapjául szolgált. „Perselus Piton professzor, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola bájitalmestere, ezúton kívánja az érdekeltek tudomására hozni, hogy idén ünnepli lélekkötésének huszadik évfordulóját Harold James Potterrel.”

Meghökkenve, hogy társa hajlandó volt ilyen nyilvános elismerésre, és örömmel, a bejelentésbe hallgatólagosan belefoglalt közös jövő reménye végett, Harry ragyogó mosollyal fordult kolléganőjéhez, amíg felállt. – Igen, Minerva, nagyon is igaz.

Az igazgatóhelyettes döbbenten, tátott szájjal bámult utána, míg Harry kisietett a teremből.

***

Perselus felnézett az üstjéről, mikor lépéseket hallott az ajtótól. Mint általában, mikor kínosan érezte magát, megint a dolgozószobájába menekült.

Harry halkan szólalt meg, nem akarta elvonni a figyelmét a munkájáról. – Nekem nem lett volna szükségem nyilvános bejelentésre.

A másik férfi félretette az alapanyagokat, amelyekkel dolgozott. – Én tettem egyet, hogy megismerd az álláspontomat az ügyben.

– Tehát, megbocsátasz nekem?

Az éles fekete pillantást a szoba másik feléből is tisztán látni lehetett. – Ne légy hülye. Tettem volna ilyen kinyilatkoztatást, ha nem bocsátottam volna meg?

Harry nevetve közelebb ment. – Legalább most már nem idegesítő kölyök vagyok.

Az egyik szemöldök felívelt. – Mondtam volna ilyesmit?

Harry megint nevetett, ahogy elhelyezkedett párja ölelésében. Ahogy ölelték egymást, a lélekkötelék kiterjeszkedett, és ők megnyugvásra találtak egymásban. Mert még ha a Roxfort itt is volt számára, Harry Perselusnál lelt igazi otthonra.

– Albus felajánlotta nekem az SVK-tanári posztot. – A kijelentést nem kellett hangosan mondani, tekintettel, hogy még mindig szorosan átkarolva tartották egymást.

– Tudom – jött az egyaránt halk válasz.

– Osztozol rajta velem?

Perselus hátrahúzódott, hogy láthassa párja arcát. – Hogy érted ezt?

Harry mosolygott Perselus értetlen ábrázatán. – Én tanítanám az alsóbb évfolyamokat, és neked hagynám a haladóbb szintet. – A másik ajkára helyezett ujjaival megállította a kitörni készülő ellenkezést. – Ettől nem lenne több munkád. Átvenném a bájitaltant is az alsóbb évfolyamokon.

Az ezt követő tiltakozást nem tudta elcsendesíteni. – Te mindig is tökkelütött voltál a bájitaltanhoz.

Harry felnevetett. – Mindig számíthatok rád, hogy nem rejted véka alá az igazságot, Perselus... De nagyjából öt éve okleveles bájitalmester vagyok. Nem akartam olyan rettenetesen béna lenni valamiben, amit te annyira szeretsz.

– Ez esetben beleegyezem – mondta Perselus, az arca tisztán elismerést mutatott.

Harry visszahelyezkedett az ölelésbe. – Alig várom, hogy láthassam Albus arcát, amikor elmondjuk neki az elképzelésünket.

Perselus kuncogott, aztán hozzátette: – Az, hogy megszabadítottál Voldemorttól, tekinthető szerelmes cselekedetnek, de hogy az eljövendő években megkímélsz a gyermeki ostobaságtól... – A hangja elnémult.

Harry elmosolyodott. – Éveink lesznek?

Perselus felemelte hitvese fejét, és az ajkát az övéhez érintve suttogta: – Egy örökkévalóság.

Ahogy megcsókolták egymást, a beszélgetés megszakadt a pincebeli szobában.

Vége

Return to Lakhesis